Térjünk vissza a digitális pedagógus témakörhöz, amit pedagógus-dilemmaként szeretnék értelmezni. Vajon mi támogathatja a pedagógust a korábban felvetett kérdés megválaszolásában? Mikor teszem a dolgomat a legjobban annak az érdekében, hogy 2031-ben érvényes, működőképes tudással indulhassanak el a most iskolába lépő gyerekek?

Gyarmathy Éva:

A mai iskolában az előző kultúrák eszközeit is használni kell, miközben kialakítjuk a digitális kor eszközeit. Még nem vagyunk a digitális korban, átmeneti korban vagyunk. Most próbáljuk meg kialakítani azokat az eszközöket, amelyek a digitális kor műveltségét adják majd. A régi eszközöket nem vethetjük el, mert az emberiség fejlődésével együtt járnak azok az egészen pontos idegrendszeri folyamatokat fejlesztő eszközök, amelyeket már korábban végig soroltam: a mozgás, a művészet, a stratégiai játékok, és az írásbeliségnél a könyv, ami most megy kifelé.

De nem maradhat el az a fejlesztés, amit ezek az eszközök biztosítanak. Ezek az eszközök adták mindig is a kultúrát. Most hozzáhozzuk, amit a digitális eszközök adnak, és ez hatalmas lehetőség. De nem hiszem, hogy minden kizárólag a digitális eszközökön múlik . A következő kultúra sokkal inkább egy másféle megközelítésről szól. Lényegében tovább léptünk. Az írásbeliség előtt az észleletek, a vizuális, az auditív és a mozgásos területek vezettek, az írásbeliségnél pedig a nyelvi-logikai, de vajon mi jön most? Tulajdonképpen a személyes. Tehát a társas és az önálló tanulás lesz a jövő útja.

Bácsi János:

Egyetértek. Én sem hiszek abban, hogy a digitális pedagógia az egyetlen létező pedagógia. Hogy most már átléptünk a digitális korba, és mindent meg lehet csinálni számítógéppel. Nem lehet megcsinálni Azt tartom jó pedagógusnak, aki ismeri valaha létezett összes pedagógiát a szavak pedagógiáját, a könyvek, a cselekvés pedagógiáját, a cselekvés, a szemléltetés pedagógiáját, konstruktivista és a kognitív pedagógiát, és eljutunk végre digitálisig.

De mindegyik dögunalommá válik, ha a gyerek 12 éven keresztül, vagy még hosszabb időn keresztül a közoktatás folyamatában csak azzal az egy módszerrel találkozik. A modern pedagógust és az eredményes pedagógust én abban látom, aki az adott osztályában meg tudja határozni azt, hogy egy adott tudásstruktúra átadására ezek közül a pedagógiák közül melyik a legalkalmasabb. Ha a digitális, akkor a digitális, de ha olvasni kell, akkor olvasni, ha beszélgetni, akkor beszélgetni kell, és így tovább.

Egy beszélgetés részletét idézem fel. „Az a nagy probléma, hogy van egy digitális nemzedék, egy Z generáció, gyakorlatilag már itt kopogtatnak a digitális tananyagok és digitális feldolgozási formák, köztük meg van egy bevándorló pedagógus.”

Gyarmathy Éva:

Reméljük, hogy nem. Legalább olyan beszűkülés, ha valaki azt mondja, hogy ő interaktív tábla nélkül meghal, mint ha valaki azt mondja, hogy egyáltalán nem használja. A módszertani sokféleség az, ami most lehetőségként felmerül, és ez megnyitja a tárházát a digitális pedagógusnak.

Azt tapasztaljuk, hogy a tudás iszonyúan szélessé vált, ezt úgysem tudjuk átadni. Ráadásul az elavulás olyan gyors, hogy én elfelejteném azt a szót, hogy elavulás. Nincs olyan, hogy elavul egy tudás, új tudások épülnek rá. Ezek között járni iszonyú izgalmas kaland! Új lehetőségeket lehet kipróbálni, sőt enélkül nem fog működni dolog. Ma pedagógusnak lenni több szempontból is izgalmas kaland. A sokféleség a jövő útja.

Gergelyi Katalin:

A digitális pedagógus elnevezés bennem is negatívan csapódik le, ha azt értem alatta, aki ügyesen kezeli az IKT eszközöket. Ha úgy értelmezem, hogy az a digitális pedagógus, aki a digitális világban érvényeset tud mondani, akkor az pozitív megjelölés is lehet. Akkor esetleg lehetnek digitális pedagógusok: a digitalizáció korszakának pedagógusai.

Nem az eszközkezelés a legfontosabb, az is valamennyire, de azt akár a diákság is elvégzi helyettünk, ha kell. Az a lényeges, hogy a pedagógus segítse a diákot megszerezni a tudását. Tehát más a szerepe. Ha ez nem történik meg, hanem csak átadunk, átadunk és átadunk, akkor az iskola hiteltelenné válik. Ha vissza tudjuk szerezni a hitelességünket, amit csak úgy lehet, hogy tudomásul vesszük a körülöttünk lévő világot, és élünk az új eszközökkel is, akkor van esélye a kommunikációnak tanár és diák között. Különben a diák azt a tudást szerzi meg, amit akar, és nem biztos, hogy ez egyezik a mi elképzeléseinkkel.

Knausz Imre:

A hiteltelenséghez szeretnék kapcsolódni. Sokat beszéltünk már erről más alkalommal is, de itt is elő kell hozni. Óriási szakadék van a tanulók és az iskola világa között. Azt lehet mondani, hogy ez mindig így volt, de az utóbbi 1-2 évtizedben kiéleződött. A tanulók azt élik meg, hogy talán az idegen nyelvek kivételével, semmi értelme sincsen annak, amit az iskolában tanulnak. Ha az ő mindennapi életükből indulunk ki, ami őket valóban foglalkoztatja, ez valóban így van. Ez katasztrofális motivációs szempontból, mert azt jelenti, hogy ezt ők nem fogják megtanulni, vagy megtanulják, amit muszáj az egyik napról a másikra, azután elfelejtik. Gyakorlatilag iskolai oktatás hatékonysága minimális szintre szűkül.

Ebből le lehet vonni azt a tanulságot is, hogy hülyeségeket tanít az iskola, de én nem ezt a tanulságot vonom le. Nagyon másképpen kellene viszonyulni ezekhez a dolgokhoz. Arra kellene szerintem az iskolának és a pedagógusnak koncentrálnia, hogy hogyan lehet hidat építeni a tanulók kultúrája és az iskola által közvetítendő kultúra között. Ez az egész digitális gondolatvilág itt kapcsolódhatna be. Nem attól van a híd, hogy olyan eszközöket használunk az iskolában, amik ismerősök a gyerekeknek. Hanem, hogy például a pedagógusok bekapcsolódva a gyerekek digitális világába, valamelyest megismerik azt a kultúrát, amiben ők élnek, és ezzel párbeszéd alakul ki a kultúrák között. Ez olyan multikulturális dolog, amiben a pedagógusok megtanulják, hogy hogyan lehet párbeszédet kialakítani a között a világ között, amiben a diákok élnek, és a között, amit a hagyományokat közvetítő iskola megpróbál megfogalmazni.

Bácsi János:

Teljes egészében egyetértek. Visszakanyarodva a digitális pedagógus fogalmához felteszem a kérdést: egy pedagógus mitől pedagógus? Azt szokták mondani, hogy a PISA mérés sokkolta az országokat. Bennünket nem sokkolt, sokan azt sem tudták, hogy mi az. Két évvel ezelőtt a PISA mérte az iskolához való kötődést is, és kiderült, hogy az OECD országok közül a magyar gyerekek utálnak a legjobban iskolába járni. Valószínűleg azért, mert ott olyan tanárok tanítanak. (Ezt még egy régebbi McKinsey jelentés is alátámasztja.)

Ha két pedagógushoz, egy nagyon jóhoz és egy nem annyira jóhoz két hasonló képességű gyerek bekerül, akkor egy év alatt két évnyi tudáskülönbség lesz közöttük. A ma iskolájának két dolgot kellene megértenie.

Mi az, hogy használható tudás? Interneten olvastam a példát. Csak egy magyar matematika könyvben fordulhat elő az a feladat, hogy anyuka elment a piacra, vásárolt 178,4 kg krumplit, 192,6 Ft/kiló egységáron, és ha csak ötforintosokkal fizetett, akkor hány ötforintost kellett neki adni. Valószínű, hogy ez egy remek matematika feladat, de sohasem veszünk ennyi krumplit a piacon, és nem fogunk ennyiért ötforintosokkal fizetni. Azt akartam szemléltetni egy gondolat erejéig, hogy mennyire elmarad a gyakorlati tudás, amit az iskolában megpróbálunk átadni, attól a valós tudástól, amire a gyerekeknek szükségük lesz. Mert valószínűleg krumplit venni mindig fogunk, bár lehet, hogy azt is a neten rendeljük néhány év múlva, de azért a piacra járás kultúráját kár lenne elfelejteni.

A pedagógus ma attól digitális, ha használhatjuk rá ezt a jelzőt, hogy elfogadja azt, hogy a gyerekei infokommunikációs eszközök által is szerzik a tudást, és be tudják építeni abba tudásstruktúrába, amit az iskolában át akarunk adni. Nem tiltja meg, hogy a gyerek az órán elővegye a telefonját azért, hogy azon információt keressen. Nem lepődik meg, ha e-mailen kapja a házi feladatot stb.. Hogy ő mennyiben használja a digitális taneszközt? Ma a magyar pedagógusok több, mint az 50 százaléka nem használja.

Gyarmathy Éva:

Addig jó, ameddig nem használja az, aki nem ért eléggé hozzá. Mert attól fogva hiteltelen. Számomra az a legnagyobb baj, ha a digitális eszközöket predigitális személettel használják. Láttam egy ilyen bemutató órát. Minden másodikos előtt ott volt a kis kakaóbiztos számítógép. És a tanítónéni azt mondta: Na, gyerekek, ez a számítógép. Hogy kell bekapcsolni a számítógépet? A gyerekek egyre feszültebben ültek. A társaság egyik fele már messze túl van ezen, a másik fele, ha ráeresztenénk, két perc múlva már jobban tudná bármelyikünknél. Mert az a normál működése, hogy megnyom minden gombot. Nincs benne az a szorongás, mint bennünk, hogy te jó ég, ha valamit elrontok, hogy csináljam vissza. Mert majd visszajön, legfeljebb kikapcsolom a számítógépet. Ebben áll a mi hiteltelenségünk.

Ugyanakkor ülnek itt olyan pedagógusok, akik hozzá sem nyúlnak a digitális technikához, mégis digitális szemlélettel tanítanak, amiben a sokféleség, a gyerekek tudásának elismerése a vezető elv. Gondoljuk csak végig: olyan helyzetbe kerültünk, amikor a gyerekek sokszor többet tudnak, mint mi. Egészen kicsi gyerekekről, óvodásokról beszélünk, akik nem csak sakkozni tudnak most már jobban, mint az óvónéni, hanem a technikai eszközöket is jobban tudják használni.

A „szirtek és szakadékok” (amelyek között járunk), úgy néz ki, hogy a gyerekek egyes területeken olyan iszonyú nagy tudásokat tudnak szerezni, amennyihez mi még nem jutottunk hozzá, de nincs is rá szükség. Ennek a működő agynak, amelynek a jövőben leginkább a kritikai gondolkodás felé kell hajolnia, el kell döntenie, hogy a rengeteg féle tudásból melyiket válasszuk. Ehhez először is tiszteletben kellene tartanunk egymás tudását

Manapság bárkit le lehet alázni azzal, hogy „még ezt sem tudod”?. Láttam már gyereket lealázni, hányszor hallják ezt! De most már fordítva is hallom, mond például három betűt: GPS, GSP Még ezt sem tudod, hogy micsoda?

Egyébként a Netszótár is el fog avulni, gyorsan olvassuk el, gyorsan használjuk, majd utána írjuk újra! Itt jön a partneri kapcsolat: én is tudok valamit, te is tudsz valamit, és együtt meg tudjuk az egészet valami olyasmivé alkotni, ami hiteles lesz, és előbbre viszi a gondolkodást.

Gergelyi Katalin:

A hitelesség – hiteltelenség problémáját nem az eszközkezelésben látom. Hiteltelenség az, ha a gyerekek úgy látják, hogy semmi értelme nincs annak, amit az iskolában tanulnak. Azt tartom hiteles viselkedésnek, ha pozitív választ tudunk adni arra a kérdésre, hogy mire jó ez a diáknak. A gyerekek most már rákérdeznek, hogy az a tudás, amit ha kell, öt perc alatt megszerzek, mire jó nekem, jó-e nekem egyáltalán valamire. Az iskola által közvetített tudás visz-e engem előbbre? Ha erre csak azt tudom mondani, hogy sajnos nem, de azért tanuld meg, mert jegyet fogsz rá kapni, az hiteltelen válasz. Ebben látom a lényeget. Keresztre feszülhet a digitális pedagógus, hogyha olyan tananyagot kell átadnia, ami nem veszi figyelembe a kornak a változását. Magyar szakos vagyok, és azt látom, hogy az új kerettantervben 10 óra van Kosztolányira, akit értenek és szeretnek a gyerekek, és 8 óra van Jókaira. Tudunk-e akkor egyáltalán megmozdulni ebben az ügyben, ha nem hagyjuk figyelmen kívül a kötelező tananyagot?

Muszáj ezzel is valamit kezdeni. Ha magunkra vagyunk hagyatva, szépen összegyűlünk mint digitális pedagógusok, akkor nem sok minden fog történni. Az fog történni, ha hiteles személyiségűek vagyunk, akkor a diákok díjazni fogják az erőfeszítéseinket, és azt fogják mondani, hogy próbálkozott, klassz volt. De hát ez a maximum.

Én is egyetértek azzal, amit mondtatok, hogy nagyon sok diák érzi úgy, hogy semmi értelme sincs annak, amit az iskolában lát és hall. Ráadásul mindez még dögunalom is. A leggyakoribb jelző, ami a mai magyar iskolával kapcsolatban gyerekszájból elhangzik az a ’dögunalmas’, és ez nyilván a motiválatlanság egy lényeges eleme.