Plébániánk lelkipásztorai és hitoktatói a tanító-nevelő munkát a város általános iskoláiban és a Mindszenty iskolában végzik. Kb. 1700 gyermeket tanítunk.

Az idei tanévtől az iskolai hitoktatásban kisebb gyakorlati változás történt. Tapasztalataink szerint, évről-évre több elfoglaltsága van a tanórák után a gyermekeknek,

 Mit, ki, hol? (a hitoktatásról)

A hitoktatás hogyanjáról sem a hitoktatást végzõket, sem a szülõket nem kérdezték meg. Látva a hitoktatás eddigi eredménytelenségét (a katolikus egyházon belül a legmagasabb az elhagyók aránya) jogos a sajtóban kibontakozó vita. Mögötte azonban egy sokkal mélyebb - s ki nem mondott - szándék húzódik, az, hogy milyen egyházat szeretnénk, hogy milyen formák felelnek meg ma a jézusi üzenet hordozására. Ennek alárendelve kell megvizsgálni a hitoktatás három lényeges elemét: mit tanítunk, ki tanít és hol tanít. Mi a helyzet ma, s mi lenne az optimális, szem elõtt tartva azt, hogy a hitoktatás nem csupán hitismeret oktatása, hanem egy hiteles keresztény személy önfeltárása a tanulók elõtt: ismeretek, szemlélet, életvezetés, problémafelvetés és -megoldás, spiritualitás - egyszóval a keresztény élet.
Mit? Az elmúlt 40 évben a hitoktatás egységes koncepció, tematika és átgondolt óravezetés nélkül, elavult hittankönyvekkel, ötletszerûen folyik. Azaz mindenki azt tanítja és abból, amit jónak lát, legyen az a háború elõtti hittankönyv, fénymásolt saját anyag, nyugati segédlet. 'Szakmai ellenõrzés' nincs, az oktatás eredményességét nem kérik számon. A teológiai megközelítések konzervatívak, a morális kérdések tárgyalása ószövetségi szinten mozog, az egyháztörténet egyoldalú. A tételes tudás átadásának módja nem éri el az iskolai közismereti tárgyak színvonalát. A hittankönyvpályázatok eredménytelensége és kontraszelekciója, a médiarendszer hiánya csak jelzése annak, hogy milyen mostohagyermek a hitoktatás. Természetesen a kivételek itt is léteznek, de százalékos arányuk elenyészõ.
Ki? Közismert a papság elöregedése (kétharmaduk 60 év feletti), valamint az a tény is, hogy amit az ember az iskolában megtanult, az határozza meg az alapismeretét, legyen az tételes tudás, vagy pedagógiai szemlélet. A civil hitoktatók többségében munkaidõ mellett tanítanak, alapismeretekkel, vagy egy-két tanfolyammal a hátuk mögött. Kiválasztásuknál nem az elkötelezettség, a rátermettség az elsõdleges szempont, hanem az, hogy mennyire bizalmi emberei a plébánosnak. Így sajátos kontraszelekció érvényesül, mely természetesen megmutatkozik a hitoktatói, vezetõképzõi tanfolyamokra járóknál is. S mivel a bizalom könnyen megváltozik, a civil hioktatóknak semmi biztosítékuk sincs arra, hogy 'megbízásuk' mennyi idõre szól, sokszor év közben köszönik meg munkájukat, vagy állítják õket lehetetlen helyzetek elé. A papok többsége a civilek hitoktatásba történõ bevonását szükségmegoldásnak tartja, s lázasan keresi azt a megoldást, hogyan tudná õket klerikussal pótolni. Az iskolákba bevitt hittan a civil hitoktatók helyzetét lehetetlenné teszi - lévén többségében másutt a munkaviszonyuk - s elõrevetíti egy civil fõállású hitoktatói státusz kialakulását, mely az említett okok miatt erõsen szelektált lesz, hiszen az egzisztenciális függés - különösen a mai munkanélküliség mellett - teljessé válik. Az iskola szemlélete sem változik meg máról holnapra. Papjaink, kik 40 éven keresztül hadilábon álltak az iskolával, mennyire tudnak majd beilleszkedni egy lényegesen fiatalabb, elnõiesedett, többnyire közömbös pedagógusi gárdába? Nem lesznek-e megtûrtek és megalázottak az iskola légkörében? Valószínûleg nem lesz ritka, hogy a radikálisabb vagy haladóbb szülõk egyszerûen nem adják gyermeküket a szerintük nem hiteles kereszténységet tanító pap ill. hitoktató kezébe. A hitoktató kiválasztásába bele kell vonni a szülõket, ami a nagy hitoktatóhiányban még segítség is lehet. A nem megfelelõ hitoktatót a szülõ részérõl pusztán egyházias kötelességtudatból éveken át elfogadni felelõtlenség.
Hol? A hitoktatás természetébõl adódóan nem iskolát igényel. Ha az iskola csak azért kell, mert ott még a gyerekek egyben vannak, ez minõsíti az egyházközség életét. A hitoktatás több, mint egy iskolai óra lehetõsége. Fontosak a szimbólumok, a hely szelleme, a kötelezõség és a 45 perc szigorú korlátjának mellõzése. Van szerepe az éneknek, a mozgásnak, a liturgiának, sokszor jó ott maradni még beszélgetni vagy játszani. Nem beszélve a számos külön 'programról': spontán összejövetelekrõl, színdarabpróbákról, ministránsgyakorlásról. Az iskola szerepét hangsúlyozni az egyházközség épületeinek közösségi átalakítása helyett ellene mond a zsinati dekrétumoknak is. Nem beszélve arról, hogy nemcsak gyerekek léteznek, hanem a felnõttek is szívesen járnának közösségbe, elõadásokra, vagy arról, hogy mi történik ott, hol a gyerekek nem az adott faluban, körzetben tanulnak, hanem esetleg egy más plébánia területén lévõ iskolában. Az aprófalvas, iskola nélküli településen lakókat esetleg nem a saját papjuk fogja oktatni. Eddig többnyire kihasználatlan pasztorális lehetõség a gyerekeket kísérõ szülõk összeismertetése, leültetése a hittan ideje alatt beszélgetésre, barátkozásra. A keresztény gondolatokat - eddig is és ezután is - egy jó pedagógus érvényesítette az oktatásban. Nincs szükség ennél nagyobb jelenlétre, nem beszélve a felekezetek közötti problémákról egy iskolán belül. S mi lesz azokkal, akik kis egyházakhoz tartoznak, vagy éppen nem kívánnak hitoktatásra járni? Kihasználva a kedvezõ politikai lehetõséget, az egyházközségeket kellene megerõsíteni helyiségekkel, melyek egy színvonalas egyházközségi munkához kellenek, s melyek megmaradnak a jelenlegi politikai kurzus megváltozása után is. Vagy talán egy tudatalatti félelem bujkál papjainkban, hogy egy dialóguson alapuló, partneri viszonyt feltételezõ, kritikát is jelentõ egyházközségi élet személyiségük, vagy elkötelezettségük alkalmasságának megkérdõjelezését jelenti?
Összefoglalva - s még számos szemponttal kiegészítve - mondhatjuk, hogy a hitoktatásról kötött megállapodás az (állami és egyházi) hatalmi szempontokat elébe helyezi a pasztorális szempontoknak. Igazolja, hogy a választások igazi gyõztese az egyház lett, mert anélkül értékelõdött fel, hogy bármit is tett volna ezért, s most is fõ célkitûzése az elvesztett 'pozíciók' visszaszerzése. Félõ, hogy lassan nem lesz kinek, hiszen a pasztorális 'szabadverseny' megállíthatatlan, a nagyobb testvériséget hordozó, otthont teremtõ, tagjait komolyan vevõ és menedzselõ kisegyházak látványos megerõsödése folytatódik. Tudomásul kell venni, hogy a jelen pasztorális helyzetben a hangsúlyt az egyházközségi munkára, közösségek építésére kell helyeznünk, s ebbe ágyazva kell a hitoktatást kezelnünk. Vagy egy Patyomkin-egyházat építünk a pápalátogatásra, remélve, hogy nem néz a kulisszák mögé? Garay András