Hívő és nem hívő ismerőseim gyakran megkérdezik: mi lehet az oka azoknak a gyakran oly elkeseredett egyházellenes kirohanásoknak, amelyek nemegyszer ma is megjelennek a médiában. Ám ha meggondoljuk, hogy évtizedeken át milyen egyoldalú képet kaptak az egyházról a felnövekvő generációk, akkor inkább azon kellene csodálkoznunk, hogy még ennyi hívő és egyházat tisztelő ember él e hazában.

A hitoktatás "szabályzása"

"Senki propagandát nem fejthet ki a hitoktatás ellen, s azon való részvétel érdekében sem" - írta elő (a vallásszabadság látszatát megőrizve) 1951. március 5-én a Közoktatásügyi Minisztérium rendelete. Ezzel szemben a nevelési intézmények igazgatói évről évre kézhez kapták a "bizalmas" jelzésű útmutatásokat, amelyek határozottan felszólították őket a hitoktatás módszeres visszaszorítására, a gyermekeknek és a szülőknek a hittől való elriasztására. Az iskolai hitoktatásra való beíratás és a hittanórák ellenőrzése az igazgató feladata volt, aki a beíratottak számát már másnap jelentette a Megyei Tanácsnak, a beíratottak névsorát eljuttatta a megyei egyházügyi megbízotthoz. A tanári értekezletek és továbbképzések állandó témája volt a hittan lemorzsolásának "módszertana". (Szakmunkásképzőben és felsőoktatási intézményben - ismét szemben az emberi szabadságjogokkal - soha nem volt engedélyezve a hitoktatás.)

Világi hitoktatók képzése nem volt megengedve (néhányan működtek a kommunizmus első éveiben - míg "ki nem haltak"), így évtizedeken át csak papok végezhettek katekézist.

Az ´56-os forradalom szabaddá tette a hittant, s rendkívüli módon meg is nőtt a résztvevők száma. 1957. január 9-én az oktatásügyi kormánybiztos még minden oktatási intézményt arra szólított fel, hogy továbbra is "biztosítsák az adminisztratív megkötésektől mentes fakultatív hitoktatást", ám egy hónap múlva ennek ellentmondva előírta, hogy a tanév további részében csak azok járhatnak hittanra, akik év elején "a rendes beíratás napján" jelentkeztek.

A templomi hitoktatás

Az állam sokáig csak a (fakultatív) iskolai hittant engedélyezte. Mivel azonban az iskolai oktatást a legtöbb helyen a legkülönfélébb módokon akadályozták, a papság más utat keresett: a templomokban, a megmaradt egyházi épületekben próbálta végezni legelemibb kötelességét, az Evangélium hirdetését. Idővel a püspöki kar is tárgyalni kezdett a templomi hitoktatás kérdéséről az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH). 1974 decemberében püspökkari körlevél jelentette be, hogy a templomi hitoktatás lehetségessé vált. Az ÁEH azonban olyan diktatórikusan határozta meg a templomi katekézis feltételeit, hogy ez országos felzúduláshoz vezetett, sőt Európa-szerte visszhangot keltett. A rendelkezés szerint: csak templomban és istentiszteleti helyiségben tartható hittan, szükség szerint (télen) a sekrestyében, heti két alkalommal egy-egy órában. "A 6-10 év közöttieknek és a 10 év felettieknek külön tartható" egy-egy csoport. Amennyiben a résztvevők száma korcsoportonként meghaladja a 35-40 főt, úgy még egy csoport létrehozása megengedett." (Tehát legfeljebb négy csoport lehetséges.) "Érdemjegyet adni, a távolmaradókat felelősségre vonni nem lehet. A templomi hitoktatás helyét és idejét minden tanév elején írásban jelenteni kell a helyi tanácsnak."

Előrelépést jelentett a hazai hitoktatás terén, hogy - hoszszú alkudozás után - 1978-ban megkezdődhetett a budapesti Hittudományi Akadémián a világi hitoktatók képzése. (A szegedi Hittudományi Főiskola korábban már indított ilyen képzést, amire nem volt hivatalos engedélye.)

"Nagy engedménynek" számított, amikor 1984. március 30-án Lékai László bíboros közölhette a főpásztorokkal: immár a plébánián is kialakítható hittanterem. Az engedmény mellől nem maradtak el a megszorítások: a hitoktatók nevét és adatait a püspöki kar elnökéhez kellett beterjeszteni, ő pedig az ÁEH-hoz küldte tovább a névsort jóváhagyásra. Csak az állami engedély birtokában adhatott a megyés püspök hitoktatási megbízást papnak és világinak egyaránt. Ezt követően - így szólt az előírás - a helyi lelkész írásban köteles bejelenteni a területileg illetékes helyi tanácsnak a plébániai hitoktatás helyét, idejét, a hitoktató nevét és a csoportok számát.

A módszereiben ugyan "finomodó", de lényegét tekintve változatlan egyházüldözés és a plébániai hitoktatás engedélyezése következtében az iskolai hittan folyamatos viszszaszorulása volt tapasztalható: 1950-ben az általános iskolás tanulók 80%-a járt iskolai hittanra, 1955-ben már csak 40%-a, 1960-ban 2%-a, 1965-ben 10%-a, 1975-ben 7%-a, 1980-ban 4,3%-a, 1985-ben 3,4%-a, 1988-ban 3,1%-a.

Winnetou - és az ateista világnézet

Az ateizmus terjesztésének legfőbb terepe az iskolai oktatás volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a tankönyvekben a vallásról és az egyházról semmi pozitívum nem jelenhetett meg, csak olyan adatok, gondolatok, amelyek a vallás tudománytalanságát, az egyház reakciós voltát igazolták. (Ebben a szellemben nyerték a vallásról való képüket a mai kor pedagógusai...) Miközben a történelem legnagyobb tudósai jelentős arányban kifejezetten istenhívők voltak, a tankönyvek és a tanárok jelentős része az összes tudóst - a kifejezetten vallásosakat is - úgy mutatta be, mint a materializmus zászlóvivőit. A dinamót feltaláló Jedlik Ányosról, a tankönyvekbe az már nem kerülhetett be, hogy ő "mellesleg" pap és bencés szerzetes is volt. Hasonlóan igaztalan és meghamisított volt a nagy történelmi személyeknek vagy a kultúra nagyjainak bemutatása, akiknek sokszor éppen vallásosságukra épült tudományuk, művészetük vagy emberi tartásuk.

Az ateizmus erőszakos - és mindennemű hamisításra kész - terjesztése áthatotta az oktatás mellett az egész kultúrát, a rádiót, a színházat, a könyvkiadást stb. A magyar gyermekek például lelkesen olvasták a Winnetou-t. A magyar kiadásokból azonban kimaradt, hogy May Károly eredeti művében Winnetou halála előtt megtért, imádkoztak mellette, sírjára keresztet állítottak. Hasonlóan hagyatta ki a kultúrpolitika a vallásos motívumokat Jókainak vagy más nagy íróknak könyveiből is. Még Liszt Ferenc híres művét, a Villa d´Este szökőkútjait is képesek voltak "retusálni": az eredeti kottába egy helyen, a zene mondanivalóját megjelölve, Liszt ezt írta: "Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik soha többé" (Jn 4,14). A magyar kiadó ezt a sort egyszerűen törölte a kottából. (Egy nagy könyvkiadónál a szerzői díjakkal is foglalkozó ismerősöm informált akkoriban, hogy a vallásellenes írásokért vagy egy könyvnek célzatosan vallásellenes részeiért magasabb szerzői díjat fizettek.)

Katolikus sajtó, rádió

Miközben a vallás-, egyház-, bibliaellenes könyvek tömege jelent meg - felnőttek, fiatalok, gyermekek számára, akatolikus könyvkiadás inkább csak látszat volt. Az engedélyezett két katolikus könyvkiadó nagyobbika, a Szent István Társulat 1981-ig évi öt-hat könyvet és egy-egy imakönyvet, hittankönyvet adhatott ki (s a diktatúra puhábbá válásakor, 1972-ben a Bibliát). 1982-től nagy fejlődésnek számított, hogy a Társulat évi 20-22 könyv kiadására kapott engedélyt, de a könyveket az ÁEH változatlanul szigorúan cenzúrázta. Az Ecclesia Kiadó három-négy könyvet jelentethetett meg évente, s egy-egy imakönyvet; 1982 után is csak évi hat-nyolc kötetet.

A kor sajátos kérdéseire - s még kevésbé a hitet ért támadásokra - nem volt lehetséges válaszolni. Először 1970-74 között nyílt mód egy új hittankönyvsorozat megjelentetésére, súlyos állami cenzúrázás mellett. Ismét jellemző, hogy az egyháztörténelem-hittankönyv egy évtizeden át nem láthatott nyomdafestéket, mert - az ÁEH illetékesei szerint - túl sok szó volt benne a szerzetesekről. (Nem akarták tudomásul venni, hogy a katolikus egyház történelme nem létezhet a szerzetesrendek említése nélkül.) Ekkoriban jelent meg néhány valóban korszerű, s máig is használt hittankönyv, például a Hitünk és életünk vagy a Mennyei Atya szeret minket.

A katolikus sajtó is meglehetősen "sovány" volt: az Új Ember hetilap és a Vigilia folyóirat mellett a békepapi mozgalom szócsöveként jelent meg kéthetenként a Katolikus Szó. 1967-től negyedévenként megjelent a Teológia című folyóirat is.

Csodával határos, hogy a vallás ilyen szisztematikus üldözése mellett a hit és az egyház fennmaradt a kommunista országokban, sőt, a diktatúra utolsó időszakában, majd a politikai fordulat után sok vallás nélkül nevelkedett fiatal felnőtt akart megismerkedni a kereszténységgel vagy megkeresztelkedni. Ez is jelzi, hogy a vallás, az Isten utáni vágy az ember lelkének legmélyébe van írva.

Tomka Ferenc