Élt egyszer egy király; annak a legkisebb lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az már látott egyet-mást, mióta fent jár az égen.

A királyi palotától nem messze egy rengeteg nagy erdő sötétlett; sűrű lombos, kerek hársfák álltak a a szélén, a legvénebb, a legterebélyesebb hársfa alatt pedig volt egy kút. Ha nagyon meleg volt, a királylány kisétált az erdőszélre, leült a kút kávájára, úgy pihent a mélyből áradóhűvösségben. Volt úgy, hogy elunta magát; ilyenkor fogta az aranygolyócskáját, földobta meg elkapta, ez volt a legkedvesebb játéka.








Történt egyszer egy szép nyári napon, hogy amint így játszadozott, túl magasra találta dobni a golyót; nem tudta elkapni, a fényes aranygömb leesett a földre, legurult a kis lejtőn, be egy lyukba, azon át a kútba. A királylány már csak a loccsanását hallotta, ahogy elmerült a vízben. Ijedten hajolt át a káván, de hiába: a kút olyan mély volt, le se lehetett látni a fenekére. Egy ideig csak nézett-nézett a fekete semmibe, aztán nagy búsan leült egy kőpadra, szeméből kibuggyant a könny, egyre hangosabban sírt-rítt, sehogyan sem tudott megvigasztalódni.

Hát ahogy ott sírdogál, egyszer csak azt mondja valaki:

- Mit búslakodol, szép királykisasszony? Olyan keservesen zokogsz, a kőszikla is meglágyulna tőle!

A királylány körülnézett, kereste honnét jön a hang, de senkit nem látott. Hanem amint ott kémlelődik, észreveszi, hogy egy csúnya, kövér béka mászik ki a kút repedezett kövei közül.

- Csak nem te szólítottál meg, öreg sárdagasztó? - kérdezte a csodálkozva.

- De bizony én! - felelt a béka - Azt tudakoltam, milyen bánat nyomja a szívedet.

- Úgyse tudsz te azon segíteni! - sóhajtotta a királylány. - Beleesett az aranygolyócskám a kútba, azt siratom.

- No, csak csendesedjél; inkább azt mondd meg, mit adnál nekem, ha visszahoznám a játékodat.

- Amit csak akarsz: királyi ruhámat, gyöngyömet-gyémántomat, még az aranykoronát is a fejemről!

- Nem kell nekem sem a ruhád, sem gyöngyöd-gyémántod, sem az aranykorona a fejedről. Csak egyet kívánok: hadd legyek a játszópajtásod; ültess asztalodhoz, etess tányérodból, itass poharadból, altass az ágyadban; ha ezt megígéred, leszállok a kútba, felhozom az aranygolyócskádat.

- Mind megteszem, amit kívánsz, csak hozd vissza a golyómat! - mondta örvendezve a királylány, magában azonban ezt gondolta: "Ugyan mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan ezt a dolgot? Hogy lehetne a pajtásom, ha egyszer odalent kuruttyol a vízben?

A béka pedig, amint az ígéretet megkapta, lebukott a kútba, s alighogy a királylány a gondolata végére ért, máris előbukkant, szájában az aranygolyóval;odatotyogott vele a gyepre, s a lány elé gurította. Annak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedvenc játékát viszontlátta; fölkapta és elszaladt vele, ügyet sem vetett többet a békára.

Az nagy brekegéssel kiáltott utána:

- Várj csak, várj csak! Vegyél az öledbe; én nem tudok olyan gyorsan futni, mint te!

De hiába hajtogatta, ahogy a torkán kifért, hogy: "Kvakk! Kvakk!", meg "Várj csak ! Várj csak!" - a királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle. Attól fogva, hogy hazaért, eszébe sem jutott többé a csúnya jószág. Hanem másnap, amikor éppen ebédnél ültek, és a királykisasszony jóízűen falatozott az aranytányérjából, egyszerre csak valami furcsa placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn, pliccs-placcs, pliccs-placcs, aztán - egypercnyi csend után - kopogtattak az ebédlőterem ajtaján, és valaki ezt kiáltotta:

- Kis királylány, nyiss ajtót!

- Neked szólnak - mondta a király - eredj lányom, nézd meg, ki az.

A királylány nem szívesen mozdult a helyéről, de hát az édesapjának nem mondhatott ellent. Kinyitotta egyarasznyira az ajtót, de nyomban be is csapta, és halotthalványan szaladt vissza az asztal mellé.

- Mi az, édes lányom? - kérdezte a király. - Mitől ijedtél meg annyira? Talán egy óriás van odakünn, és el akar rabolni?

- Jaj, dehogy, édesapám - felelte a királylány - nem óriás az, csak egy rusnya béka!

- És mit akar tőled az a béka?

Mit tehetett mást a királykisasszony? Elmondott mindent töviről hegyire: hogy hogyan vesztette el az aranygolyóját, meg hogy mit ígért érte cserébe a békának.

Mire végére ért a történetnek, a szeme tele lett könnyel és úgy rebegte:

- Jaj, ha én ezt tudtam volna! De sosem gondoltam, hogy kibúvik a kútból, és utánam jön!

Akkor a béka másodszor is kopogtatott, és másodszor is bekiáltott:

Kis királylány,

nyiss ajtót!

Elfeledted,

mit ígértél

tegnap künn a kút vizénél?



Kis királylány,

nyiss ajtót!

Én vagyok itt,

nem hallod?

Hogyne hallotta volna szegény! Hiszen éppen az volt a baj, hogy hallotta. Hát még mikor az édesapja ráparancsolt:

- Amit ígértél, meg is kell tartanod! Menj és engedd be!

A királylány ajtót nyitott, a béka meg nyomban beugrott, és a lány nyomában egészen a székéig placcsogott. Ott leült és rákiáltott:

- Végy föl magad mellé!

A királykisasszony tétovázott, de a király megint rászólt:

- Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!

Erre aztán bárhogy utálkozott, mit tehetett? - fölvette. Hanem a béka nem érte be ennyivel: a székről fölkívánkozott az asztalra, mikor pedig az asztalon ült, így szólt:

- Told közelebb a tányérodat, hogy egy tálból ehessünk.

Azzal jóízűen nekilátott a falatozásnak, nem sokat törődött vele, mit szól hozzá a királylány. Mikor már jóllakott, ezt mondta:

- Ettem ittam eleget, most aztán pihennék egyet. Vigyél a szobádba, vesd meg nekem a selyemágyad, hadd aludjam.

A királylány sírva fakadt, úgy irtózott ettől a hideg békától, hozzá sem mert nyúlni, és most befektesse a szép habos ágyba? A király azonban haragosan ráncolta a homlokát:

- Ha a bajban jó volt, ne vesd meg a baj múltán sem!

Szegény kis királylány megfogta két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Igen ám, de a béka megszólalt:

- Én is olyan kényelmesen akarok aludni, ahogy ti alusztok, jó puha ágyban, nem itt a sarokban!

Erre a királylány kénytelen- kelletlen felemelte a békát, és akárhogy is irtózott tőle, ágyába fektette.

- Nesze, rusnya jószág! De most aztán nyugton maradj!

A béka befeküdt a selyemágyba, s abban a szempillantásban híre-nyoma se volt többé a békának: a királykisasszony egy takaros, szép szemű, mosolygó királyfit látott maga előtt.

- Egy gonosz boszorkány békává varázsolt; te vagy az egyetlen a világon, aki megszabadíthatott a varázslattól. - mondta. - Most aztán felelj: Állod-e amit ígértél, elfogadsz-e pajtásodnak: nem is pajtásodnak, de hitestársadnak?

A királylány igent mondott. Még aznap este megtartották a lakodalmat, és úgy határoztak, hogy másnap hazatérnek a királyfi országába.

Ahogy a nap fölkelt, fényes nyolclovas hintó gördült a palota elé, mind a nyolc ló habfehér, arany a szerszámjuk, strucctollas csótár a fejükön; a hágcsón pedig ott állt a királyfi szolgája, a hűséges Henrik.

Ez a derék szolga úgy elbúsult, amikor a boszorkány békává változtatta a gazdáját, hogy hármas vaspántot kellett a szíve köré kovácsoltatnia, nehogy szétrepedjen bánatában.

A hintó előállt, a hűséges Henrik besegítette az ifjú párt, aztán visszakapaszkodott a hágcsóra, onnan tekintett széjjel a vidéken, s közben halkan fütyörészett, mert hát azt sem tudta, hová legyen örömében , amiért gazdája megszabadult a varázslattól

Amint így mennek, egyszer csak reccsenés hallszik, mintha kettéroppant volna valami. A királyfi hátrakiáltott:

Tengely törik, rúd szakad tán?

A hűséges Henrik meg ezt felelte:

Egyiknek sincs baja, gazdám,

csak a szívem pántja pattan:

bánatomban rávonattam,

mikor a kút vizében

béka voltál a mélyben.

Még közben hallották kétszer a reccsenést. A királyfi mind a kétszer azt hitte, a kocsival történt valami baj. Pedig csak az abroncsok pattantak le a hűséges Henrik szívéről.

Válasz