„Zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort” | Peter Weir: Holt Költők Társasága

Írta: Jeges-Varga Ferenc 2011. augusztus 19. péntek, 06:53

Magazin - Film

Hiába bármiféle társadalmi modernizáció vagy reform, a szülők és a tanári kar között kialakult évszázados konszenzusnak köszönhetően az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában még mindig népszerűnek számítottak a tradíciókat, a jól bevált gondolkodási sémákat közvetítő elit magániskolák. Az amerikai felső középosztály ezen ismeretközpontú, teljesítményorientált intézmények létezése által látja biztosítottnak saját fennmaradását.

„Hagyomány, Becsület, Fegyelem, Érdem.” A Vermont állambeli Welton Akadémia büszke négy pedagógiai alappillérjére. A magániskola szigorú életrendjével és kemény követelményeket érvényesítő tanítási stílusának köszönhetően az itt végzők évtizedek óta szinte biztosan bejutnak az ország legjobb egyetemeire – ez pedig garanciát jelent a sikeres egzisztenciát teremtő karrierhez. Megtiszteltetés ezen a helyen tanulni és tanítani.

Pedig vannak itt furcsaságok. Ki hallott már például olyan mértékegységről, ami azt méri, hogy egy vers miképpen képes megfogalmazni az érzékelhető valóságot, a hülyeség teteje, hogy az irodalmi mű művészeti értéke egy koordinátarendszerben ábrázolható lenne. Dr. Prichett professzor irodalomelméletét azonban sem tanár, sem diák nem kérdőjelezheti meg. Nincs szükség egyéni gondolkodásra. A kételkedést száműzték az emberi nem szótárából. Uniformizált, társadalmilag idomított egyedeket gyártanak ebben az üzemben. Orvosokat, ügyvédeket, mérnököket, akikből a jövő társadalmának tartóoszlopai lesznek.

Az új tanév kezdetén új angol tanár érkezik az iskolába. John Keating professzor – aki egykor maga is a Welton Akadémia tanulója volt – az intézmény értékrendjétől, szigorúan strukturált tantervétől és tanítási módszereitől merőben eltérő elveket vall. Nem hajlandó a hivatalosan kötelező tananyagot leadni, helyette romantikus költők műveivel ismerteti meg a diákokat. Dr. Prichettet pedig kihajíttatja a szemétkosárba. Walt Whitman, Henry David Thoreau, Lord Byron , Lord Alfred Tennyson, Robert Frost, William Blake, William Shakespeare és kortársai műveit szólaltatja meg az irodalomórákon.

Sőt Keating még ennél is messzebb merészkedik. Önálló gondolkodásra akarja rábírni tanítványait. Járjanak nyitott szemmel a világban, találják meg saját hangjukat. Vegyék kezükbe sorsuk irányítását. A fiúk fogékonyak az új tanár szavára. Végre valaki, aki nem a papírízű tudást akarja beblifláztatni, hanem beszélget velük, meghallgatja őket. A tökéletes bizalomra és a feltételen szeretetre épülő kapcsolat köttetik az iskolapadok között.

Keating inspirációjára egy titkos csoport is újraalakul: a Holt Költők Társasága. Akik semmi mást nem akarnak, mint „kiszívni az élet velejét”. Céljuk nem a lázadás, hanem saját egyéniségük kiteljesítése. Az ember ugyanis nem arra született, hogy süketen és vakon, „csüggedt elkeseredésben” élje le az életét, hanem hogy merjen szenvedélyes lenni, igyekezzen a középszer fölé emelkedni. Hogy élete alkonyán elmondhassa: most meghal, de élt.

Tanár és diákjai találkozása megváltoztatja a fiúk életét. A megkövesedett rend képviselői azonban nem szeretik a friss gondolatokat, tudják, hogy az új mindig a meglevő megváltoztatására tör. Ez így törvényszerű. Keating és diákjai története így elkerülhetetlenül tragédiába torkolló konfliktusforrássá változik.

Peter Weir filmje teljesen hagyományos mozi. Sem a filmnyelv, sem a technikai kivitelezés tekintetében nincs benne semmi újszerű. Az alapja egy jól megírt – Oscar-díjjal kitüntetett – forgatókönyv, ám ennek ellenére még dramaturgiai szempontból sem mondható forradalminak. Régi és új konfliktusával találkozhattunk már korábban is.

Minden feltétel adott ahhoz, hogy a Holt Költők Társasága egy sziruppal teli bödön legyen, amiből, ha a cukros mázat lefölözzük, nem marad semmi. Mégis sikerül elkerülnie a közhelyesség és giccs veszélyeit. Mégpedig azzal, hogy közérthető módon és egyszerűen képes megragadnia a Carpe diem – „ragadd meg a napot” – latin mondás agyonhasznált és sokszor félreértelmezett jelentését. Tisztán beszél a szabadság felelősségéről és az öncélú lázadás butaságáról. Hitelesen és őszintén képes megfogalmaznia mondanivalóját.

Peter Weir nem vállalt túl nagy kockázatot a film készítése során. Egyenes, jól követhető logika szerint építette fel a művet. John Seale csodálatos őszi és téli felvételei egyáltalán nem hivalkodóak. Ahogyan Maurice Jarre muzsikája is finoman kíséri a filmet.

A Holt Költők Társasága olyan színészek pályájának lett a nyitófejezete, mint például Robert Sean Leonard, Ethan Hawke vagy Josh Charles. Leginkább mégis Robin Williams (magyar hangja a zseniális Tordy Géza) által válik emlékezetessé a film. Játéka lehengerlő, természetes, hiteles. Nem a színészt látjuk a vásznon, hanem magát John Keatinget. Egy művelt szellem, a költők prófétája, a teremtő isten kísérője. Sámán, aki segít eligazodni a világot működtető törvényszerűségek sűrűjében. És mindeközben halandó ember. Tragikus romantikus hős. Mert bár „a félelmetes útnak vége, hajónk nyerte a csatát, a kapitány ott fekszik a fedélzeten vérbe fagyva, holtan”.

Lehetne még hosszasan elemezni azt a dilemmát is, ami rendre megjelenik napjaink oktatási rendszerében is, azaz, hogy azzal segítjük-e inkább gyermekeink fejlődését, ha, mondjuk, abc sorrendben fel tudja sorolni a mohácsi csata magyar hallottainak nevét, vagy ha inkább megszerettetjük vele az olvasást, és bízunk benne annyira, hogy egyedül elengedjük felfedezőútra az irodalom világába.

Ennél azonban még fontosabb számomra a Holt költők Társaságának azon állítása, hogy merjük kimondani azt, ami bennünk megfogalmazódik. Mert nem szabad senkinek se engedni, hogy egy arctalan tömeg szürke napszámosává tegyen minket, aki folyamatosan úgy béget, ahogy a nyáj diktálja.

Emiatt zokogok minden egyes alkalommal, amikor az ijedt kisfiú feláll az iskolapad tetejére, hogy megszólítsa az ő kapitányát. Mert ilyen katartikus ereje van egy mester és egy tanítvány találkozásának.