Virtuális szülői értekezlet 5. Kis iskolai kalandregény

Hallottam már a történetről, furcsálltam is. Egy jó kolléga mesélte, egykoron együtt kutattunk, fejlesztettünk és tanítottunk az egykoron neves pedagógiai műhelyben. Első osztályos kisfia intőt kapott. Ez felbolygatta a szülők életét, annál is inkább, mivel nehezen tudtak érdemben kommunikálni az érintett pedagógussal. Tűnődtem, mi lesz Alpárral (nevezzük így a kis főhőst). Kicsapják? Előbb az iskolából, majd a kerület összes iskolájából? A szülők nem mondtak le a tárgyalásos megoldásról. A történet izgalmas fordulatokat vett, a leghitelesebb szereplő, az édesapa (az iskolai kommunikációban: Apuka) leírásában követhetjük nyomon az eseményeket (közlésre felhatalmazva). Tavaly elhangzott egy jegyzetem Balázs Géza Tetten ért szavak rádióműsorában ezzel a címmel: Anyuka iskolába megy. (2012. október/10.) Az újabb epizódban változik a szereposztás: Apuka is iskolába megy.

Találkozásunk Elvira nénivel, avagy szomorú adalék a tehetetlenség pedagógiájához¹

Elvira néni egy zöldövezeti általános iskolában dolgozott Budapesten amolyan ifjúságvédelmis mindenesként. Tanítói diplomáján évtizedekkel ezelőtt megszáradt a pecsét, a főiskolán elsajátított pedagógiai tudása kissé megkopott. Igen ám, de jött a nagy „klebersbergi” átszervezés, amely döntéskényszerbe hozta, megy vagy újra katedrára áll. Mivel az egzisztenciális kényszer tűnt erősebbnek, pechünkre az eredeti hivatását választotta, elvállalta a „válogatott” gyerekekből álló osztály főnökségét. Döntése nem kis bátorságra vall, ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy húsz éve nem operáló sebész, műtétre vállalkozna, nem szeretnék a kése alá feküdni, lehet, hogy Elvira néni sem.

A fiam, Alpár és jómagam, no meg az anyukája az őszt, a telet és a tavaszt is végig küzdöttük Elvira nénivel, aki váltótársával napi 4-8 órát töltött a gyerekkel és másik huszonkilenc gézengúzzal, akiket a szüleik (a sikeres felvételi elbeszélgetést követően) a magyar-német kéttannyelvű programba írattak be. Elvira néni minden nap elmondta, hogy aznap Alpár éppen milyen kihívás elé állította, amellyel nem tudott megbirkózni. Mi minden nap elmondtuk neki, hogy az osztályközösségben keletkező problémát, ott és akkor kellene megoldani, erre otthon nemigen van már lehetőség, persze lelki életet élhetünk és éltünk is a gyerekkel az edzés utáni fáradtságot leküzdve, de mindez nem vezetett, nem vezethetett eredményre. Elvira néni fekete pontokkal, szomorú arcokkal, igazgatóhoz felküldéssel igyekezett operálni, mondván: „neki más pedagógiai eszköz nincs a kezében”. Természetesen Alpár kihágásai egy fikarcnyival sem lépték túl egy átlagos nyolcéves kisiskolás „gaztetteit”, a legkülönbözőbb közösségekben (sport, énekkar, barátok gyerekei, játszótér stb.) helyt állt, onnan soha sem kaptunk vagy észleltünk negatív visszacsatolást.

Amikor Elvira néninek elfogyott a türelme, úgy döntött, beír egy intőt. Intőt egy első osztályosnak, akinek fogalma sincs az efféle fenyítés mibenlétéről.

Egyértelmű volt, hogy az intő nekünk, az „állandóan hárító”, „együttműködni nem hajlandó” szülőknek szólt, ezért a tehetetlenség pedagógiájának (Zsolnai Józsefnél pedagógiai műhiba, másoknál fekete pedagógia) folyamatos elszenvedéséből fakadó szomorúságtól vezérelve úgy gondoltam, ez magas labda, amit nem hagyhatok ki, válaszoltam (lehet, hogy egy kicsit indulatosan):

Természetesen Elvira néni nem hagyta annyiban, az igazgató elé citált minket, ahol kulturáltan egyeztettük nézeteinket, és elnézését kértem, ha félreérthetően fogalmaztam volna. Három hét totális nyugalom következett, fellélegeztünk, végre az estéink nem Alpár viselt dolgainak kezeléséről szóltak. Aztán beütött a krach. Alpár rájött, hogy Elvira néni „tehetetlen” vele szemben és sztrájkba kezdett, nem volt hajlandó dolgozni az órákon, egyszer kriksz-krakszokat írt a matek füzetébe, amikor Elvira néni érdeklődött, hogy ez mi, szemrebbenés nélkül azt válaszolta, kínai...

Elvira néninek egyetlen dolga lett volna, motiválni, ez nem sikerült. Alpár szeptembertől egy másik iskolában folytatja tanulmányait.

Konklúzió

Eddig a történet. De nincs vége. Zárásul némi konklúzió. Több is akad. Elvira néni tehetetlen. Elvira néni tanító. – Minden tanítónő tehetetlen. Hessentsük el nyomban ezt a rossz, sanda szillogizmust. Annyi jó és szép tanító/nője van a szakmának! És hasznos irodalma is akad a témának, csak egyet említünk meg itt: Segítés és pedagógia. Kísérlet a nevelés mibenlétének újraértelmezésére, Nagy József írta (lásd MAGYAR PEDAGÓGIA, 1995. 95. évf. 3-4. szám 157-200.) Hatalmas munka, és van jó néhány más hatékony példa a gyakorlatban.

Hírlik, születőben a pedagógusok etikai kódexe. Van előzménye, Pedagógus Szakmai Etikai Kódex (Független Pedagógus Fórum, 2001. Könyvben is megjelent: Szakmai etikai kódex pedagógusoknak, szerk., Hoffmann Rózsa, Nemzeti tankönyvkiadó, 2004.), kis idézet az első műből: „A szülőkkel való kapcsolat etikai normái (5. pont). A pedagógus és a szülő kapcsolata egyenrangú személyek partneri kapcsolata, amely csak egyetlen területen, a pedagógia kompetencia területén aszimmetrikus. Itt – szaktudása alapján – a nevelő vezető szerepe érvényesül. A kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.”

Itt nem boncolgatjuk, mi a „pedagógiai kompetencia” és mikor, miért nem „aszimmetrikus”. Kár, hogy a kódex nem tartalmazza konkrétan a kommunikációs kultúrát, mely a kölcsönös tisztelet alapja. (Komoly munka vár a végső etikai kódex alkotóira! Jó és szép irodalmi háttér van hozzá.) Még tűnődve kicsit a tanulságokon: az is bizonyos, csak olyan iskolák hirdessenek „különleges” programot, amelyek meg is tudják valósítani, rendelkeznek a realizálás pedagógiai kompetenciájával. Annyi jó és szép példa van erre a hazai iskolai gyakorlatban!

A kisfiú tehát másik iskolában kezdi a következő tanévet. Alpár ugyanolyan örömmel megy új iskolájába, mint ahogyan ment az előzőbe. Ahonnét kivették. Éljen a gyermek! Akinek jogai vannak, és „szabadsága vezetésért kiált”, nem feledve Nyíri Tamás intelmét.

Sz. Tóth Gyula

¹A történetben a neveket a személyiségi jogokra tekintettel megváltoztattam.