Virtuális szülői értekezlet 4. – Gyomorgörcsös gyermekeink

Szülői értekezleten voltam hétfőn. Annyira elkedvetlenít, ahogy a gyerekekről beszélnek. Miközben leborulok a helytállásuk előtt: én nem tudnék ennyit dolgozni. Nagy odafigyelés, gondosság, elit iskola, e-napló. De állandóan a fegyelem, a szorgalom, az osztályzatok, a versenyek a téma. Dőlnek ránk a statisztikák, leginkább a  törtszázadok. A számok bűvöletében élünk.

A szülő identitásának alapköve, hogy az ő gyereke 4,01 és 4,50 avagy 4,51 és 5,0 közötti sávba esik-e a félévi bizonyítványa alapján. Ezt halálkomolyan sorolják, és én -- tanítottam néhány évet gimnáziumokban -- csak nézek: de hiszen a jegyet a tanár adja, a maga módszereivel közvetített tanulnivalónak a szintén rá jellemző stílusú és színvonalú beszámoltatása és az ugyancsak egyénileg kialakított értékelése alapján, meg még rosszkedvből meg irgalomból, és a gyerekek teljesítményét ezer apró esetleges tényező is befolyásolja (Klári néni nem nagyon csípi; ráhibázott, hogy a cé válasz a helyes; berepül a légy; korog a gyomra; a  nagy betűkkel író padtárs minden választ tudott; beteg volt előző héten; nem hozott kedden munkafüzetet).

Ezen, hogy mondjuk tizenhét gyerek lett ötös fizikából -- fiktív példa, még nem tanulják -- , szemben azzal a másik osztállyal, ahol csak tizenkettő, mindig megdöbbenek. Én is tudok tizenhét gyereknek ötöst adni, meg akár huszonhétnek is, de mondjuk kettest is tudnék harmincnak, és valami döbbenetes mértékben az én egyéni döntésemen múlik mindez, még igazságos is volnék -- nem az múlik rajtam, hogy mit tanul meg a gyerek, hanem hogy én mit kérdezek abból a feleltetés, dolgozatírás szimbolikus, sőt, rituális eseményekor, és azt hogyan osztályozom. Ha azt kérem -- kérhetem nyugodtan --, az aszklepiadészi strófa ritmusképletét végig rajzolja le nekem, bizonnyal kevesebb ötös lesz az osztályban, mint ha a Horácot kell megtanulni. És egészen biztos, ma már tudom, hogy a gyereknek jólléte, motivációja, későbbi boldogulása, de még a műveltsége szempontjából is szinte mindegy, hogyan döntök: csak annak a napnak, órának a gyomorgörcse függ ettől, hogy merev butaságot kérdezek-e, vagy a vershallásukat fejlesztem. Ezeket le kell tudni, mert előkerülhet Berzsenyi az érettségin, de ennek, hogy épp melyiket kérdezem, semmi köze az igazi Berzsenyihez, a költészethez, és különösen nincs a nagy célhoz: a nyitott gondolkodású, érdeklődő meg -- tantárgyam szerint -- életvitelszerűen olvasó, nyelvét magabiztos árnyaltsággal használó ifjú kineveléséhez.

Vagy hogy hány kitűnő van. Ezek mind lelkes, igyekvő és kivételesen jó képességű gyerekek: annyi kitűnő lesz, ahánynak megadják minden tantárgyból az ötöst. Ami lehet, hogy máshol hatos lenne, de az is lehet, hogy hármas. Kivagyok ezektől a külsőségektől. A PISA-felmérés, vagy a kompetenciamérés, az igen, az egységes, az mér. De attól sem ájulnék el nagyon, hogy hej, de jó képességű, hiszen tudom, mennyire privilegizált a helyzetünk, és milyen sok összetevője van az eredménynek, ami ugyanúgy csak darabka a nagy mozaikban, ami az emberi teljesítmény.

Most elárulom, hogy én a fiamnak azt mondom mindig: ne vedd túl komolyan. Biztos van ennek olyan olvasata, hogy lusta vagyok, lázítom, meg az iskolával ellentétes etikát képviselek. De a fiam szenvedélyesen rajzolta négyéves korától a labirintusok százait, összeszereli az IKEA-bútort, ezer oldalakat olvas egy-egy álmosabb hétvégi napon, évek óta egyedül süt palacsintát, a Fejszámolás című könyvet olvassa és próbálgat háromjegyű számokat az egyszerűsített módon összeszorozni. Az én fiam egészen érett humorral figyeli meg és parodizálja a környezete jelenségeit. Ősz óta egyedül biciklizik iskolába. Lecsúszik az óriáscsúszdán, megtalálja a hátsó liftet, észreveszi a szállodában az apró, érdekes részletet, amit én nem; kiviszi a komposztot, felmossa a konyhát, megpisilteti az öccsét és vicceseket mond. Az én fiam bevált a jelenlegi életében, és öt év múlva be fog válni az öt év múlva-életében, és annak lényege nem a felvételi meg a pontszám lesz.

Ehhez képest annyira értelmetlennek tűnnek az iskolai elvárások és dorgálások. Az én fiam elegánsan kívül is áll sok mindenen, amit olyan komolyan ismételgetnek. Átlát a tanár hamisságán. Megy matekversenyre, de hogy ő szorgalmas gyereknek tűnjék, hogy mit szól a tanár, és hogy neki ötöse legyen feltétlenül, az nem nagyon érdekli. Nagyon helyes: szabad belül, miközben jóindulatú és motivált. Viszont pontosan reagál arra, ha eszetlenül hajtja a tanár, ami unalmas; ha valami önkényes vagy lényegtelen.

Az én fiam nem valami tehetséges tájfutó. Az én fiamnak volt két hármasa. Mit akarjak? Hogy többet foglalkozzon olyasmivel, ami nem érdekli? Nyomasszam, hogy de nehogy itthon hagyd megint a munkafüzetet? Biztassam, hogy jelentkezzen, vállaljon szorgalmit, javítson töriből? Kapjon ötezer forintot ötösönként? Volt egy ilyen szónoklatom a félévi bizonyítvány fölött, hogy csak egy kicsit kéne jobban odafigyelni. Vágta is a pofákat, és én nem akarok ilyeneket mondogatni. Van abban valami elkeserítő, hogy az iskolás gyerekeinkkel való párbeszédeket nyolcvan százalékban az teszi ki, hogy noszogatjuk, hogy mit felejtett el, megírta-e már a nyelvtanleckét, és javítania kell év végére, mert csak akkor kap Nintendót (az van még?). A szülő, aki komolyan veszi az iskola elvárásait, folyton görcsöl, aggódik. A szülő akar megfelelni, nem akarja, hogy az ő gyereke lemaradjon, nem akarja, hogy stigma kerüljön a gyerekére, és nem akar konfliktust a tanárokkal. A szülő nem bízik a gyerekében, a gyereke beválásában, fél, és a gyerek ezt megérzi és belsővé teszi.

Emlékszem még a diákkoromra. Hogy a hivatalos iskolai lét, a földrajzdolgozat, az osztályfarsang, a tanulmányi verseny alatt van az igazi élet, az álmosság, a haragok, a szerelmek, az unalom, a vágyak. A szeretet a tanár iránt és a tartózkodó undor a tantárgya iránt. Hogy az ötös meg az egyes nem számít, hogy nem érdekel az egész, az érdeklődés, a tehetség, a teljesítmény nem itt dől el, hogy az úgynevezett szigor és következetesség mennyire kényszer és fafejűség tud lenni, és hogy a váratlan amnesztia mennyire megemel.

Igazodunk folyton, az egységes követelményekhez. Tele vannak a napjaink KELLekkel. Kit érdekel eközben a sok robotszerű, nyolcra érkező, feladatlapokat kitöltő, osztályátlagot felhúzó gyerek valódi közérzete? Kit érdekel, hogy őt mi érdekli? Hogy ki utálja, kit irigyel, min jár az esze, míg a tanár magyaráz? Vagy a hasfájása, a fejfájása, amelyek iskolás korban járványszerűen elterjedt pszichoszomatikus tünetek, az egészséges lélek tiltakozásai? És milyen lehet évekig teljesíteni egy utált, igazságtalan tanár követelményeit, eljátszani, hogy érdekel, amit mond? Félelemnél fogva rángatva lenni? Megszégyenülni? Figyelni a minden órán csillogó szemmel jelentkezőket? Őhozzájuk viszonyítva lenni?

Nem rossz az, amikor kész házi feladattal, kihegyezett ceruzával, néma csöndben ott ül harminc gyerek, és fél, hogy nem lesz ötös a dolgozata. Úgy értem, a tanárnak kényelmes. De ugyan, ez a cél? És mert én ezen túl akartam valamit, és a nagyívű vízióimhoz választott módszereimbe rendre belebuktam, nem leszek többé tanár.

Én örülök, hogy a fiam motivált abban, amiben az. Hagyok neki időt minderre, hozok neki könyveket és legót, elviszem Londonba, adok neki havi zsebpénzt, jégsalátát teszek a szendvicsébe, megkérem, hogy akassza fel a kabátját és törölje fel a kiömlött teát (mézes), és jókedvűen hirtelenül ráveszem, hogy menjünk ki a hóba. És hogy ne szúrjak ki a tanárral, igyekszem időben küldeni az igazolást meg a kiránduláspénzt. Nem lázadunk mi. De hogy hány pont híján ötös, és jelentkezik-e, meg ott van-e az a munkafüzet...? Kötelesség, pontosság? Próbálj egy kicsit nem tudom, milyen lenni, amilyen nem lennél hajlamod szerint? Az életben sem csak azt kell majd megcsinálnod, ami érdekel, fiam...? (Dehogynem.)

Nem, a gyerekeink nem fognak lemaradni. Túl van ez biztosítva. A külső kontrollos vezérlés rombol. Nem, nem vagyok szélsőséges. Nekem ez van középen.

Gerle Éva

Forrás: csakazolvassa.wordpress.com