Virtuális szülői értekezlet 3. Nagyon aggódom az unokámért

Igen, nagyon aggódom az unokámért. Egészséges, vidám és normálisan rakoncátlan kisfiú. Néha meghökkentő, máskor bugyuta kis kérdésekkel és válaszokkal éli, élte a maga aprócska életét. Van, amibe órákig képes beletemetkezni, van, amit türelmetlenül félredob. Szerintem ez így van rendjén.

Szeptemberben kezdte az első osztályt. Akárhányszor találkozunk, mindig ugyanazt kérdezem tőle: „Hogy érzed magad a suliban? Mi újság a suliban?” Egy ideig tetszettek a válaszai: „Nagyon jó! És képzeld, nagyi…” és mesélt, mesélt mindenféléről. Megmutatta azt is, mi mindent tud már elolvasni, leírni, kiszámolni; milyen játékokat játszottak, kik a barátai… ami éppen eszébe jutott. Örültem a válaszainak, de különösen annak, hogy jókedvvel, szívesen jár iskolába.

Egy ideje azt vettem észre, nem szereti, ha az iskoláról kérdezem. Válaszainak tartalma is beszűkült: „Ennyi pirosom van, de kaptam feketét is…” vagy: „Sajnos a magatartásom csak változó lett.” A válaszaimra igencsak kikerekedett a szeme, pedig megszokhatta már: „Nem igazán érdekelnek a pontjaid, az embernek hol sikerül valami, hol nem. Nincs ebben semmi érdekes.” Vagy játszom a hülyét: „Mi az a ’csak változó’?” „Mit jelent az, hogy változó magatartás?” Meg is kapom a magyarázatot: „Jaj, nagyi! Hát néha jó vagyok, máskor meg rám kell szólni… mert rosszalkodok.” „OK. És ezzel mi a baj? Ilyen vagy, nem?” „De nekem jónak vagy példásnak kéne lennem!” – és már görbül szája. „Igen? Akkor én is szégyellhetem magamat ám! Mert én is néha jó vagyok, máskor meg dilis. Nem?” Végre földerül a kis arca: „Igen, néha dilis vagy.” Jót nevetünk együtt… Feloldódott a feszültség… végre!

Csakhogy ez nekem nem tetszik. Mármint az, hogy egy kicsi emberben ez a fajta feszültség, a megfelelési kényszer feszültsége megjelent…

A helyzet pedig – ahogy azt A tanú óta tudjuk – fokozódik. Kérdi a fiam, mit tegyenek: a gyerek teli van piros pontokkal az órákon (először azt hittem, kiütései vannak), amikor úgy érzi, hogy nincs igazi tétje a dolognak. Elmélyülten és gyorsan dolgozik, többnyire hibátlanul. Ugyanezt tapasztalja otthon is, amikor a házi feladatokat oldják meg. Sőt! Már magától vesz könyvet a kezébe (fél év telt el!), és olvasgat… Nem értem. Akkor mi a gond? Hát az, hogy a felmérői, témazárói rendre rosszabbul sikerülnek… hármasokra. Fél és ilyenkor nem tud koncentrálni. És emiatt a kisgyerek el van keseredve, és már előre fél a felmérőktől. Mert, hogy stresszhelyzetekben leblokkol… És most ők, a szülei, hogyan segítsenek?

No, itt dobtam először hátast. Hogy micsodái és micsodától?! Felmérők, témazárók?! És hogy hányasra? Osztályzat? Elsőben? És mi az, hogy stresszhelyzetekben?! És mi az, hogy az iskola stresszhelyzetet teremt egy elsős kisgyereknek?! És mi az, hogy az iskolában okozott stresszt otthon a szülőknek kellene feloldaniuk?! De hát ez a kisgyerek nemrég még vidáman, jókedvűen ment az iskolába!

Nem igazán értek az alsós korosztályhoz, gondoltam, kicsit utána olvasok a neten.

És akkor dobtam másodszor is hátast. Kérdésemre – „kisgyermekkori stressz okai és oldása” – különböző szülői fórumokat is feldobott a Google. Kétségbeesett szülők adogatják át egymásnak a várható témazárók és felmérők anyagát, linkjeit, hogy otthon előre fölkészíthessék rájuk – és most tessék figyelni! – a pici elsős és második osztályos csemetéiket… Ez agyrém! Esküszöm, egy lovardában jobb helyzetben vannak a versenylovak is.

Félreértés ne essék! A tanító néni jó. Nem kiégett, nem hisztérika, nem túl szigorú. Kedvesen, játékosan tanít, a gyerekeket is szereti. De pontosan azt teszi, amit egy rossz rendszer megkövetel tőle: bizonyos szakaszokban felmérőket, témazárókat írat. Még ezzel sem lenne különösebb gondom, ha mindez azért történne, hogy ő maga, a tanító lássa, ki hol tart, kinek miben és hogyan kell segítenie, kinél és mit kell fejlesztenie. De azonnal súlyos gondjaim támadnak, ha ezek a mérések, különösen az osztályzatok arra irányulnak, hogy „bedobozolják” a gyerekeket, hogy rangsorokat állítsanak fel, és – főleg! – ha kicsi gyerekeknek ezzel felesleges feszültségeket, stresszeket, mi több: önértékelési zavarokat okoznak. Van fogalmuk arról, hogy a kisgyermekkorban okozott értelmetlen stressz elkísérheti őket egész életükben? Annak minden területén?! És miért jó, ha a szüleiket belekergetik ebbe az őrült hajszába a netes fórumokon és otthon… Mert elképzelem ezeket a családokat, amint hullafáradtan nekiesnek apró csemetéiknek esténként, hogy akkor most oldjuk meg a holnapi felmérő feladatait. És minden porcikám tiltakozni kezd. Mert én egy egészséges, derűs, igazi kiskölköt akarok látni, aki örömmel megy az iskolába, és nem egy jövendő idegroncsot, aki szorongásokkal, nem neki való stresszekkel és félelmekkel küszködik.

Még valami! Hogy van az, hogy a pedagógusok a rajongásig szeretik Poppert, Ranschburgot és Vekerdyt, akikről köztudott, hogy életükben és mindmáig azért harcoltak és harcolnak, hogy ne tessék már tönkretenni a (kis)gyerekeket! Hagyják őket megélni a gyermekkorukat! Ha – elvileg – elfogadják őket, ha igazat adnak nekik, akkor miért teszik pont az ellenkezőjét a mindennapokban?

És végül. Magam is pedagógus vagyok, magyar-történelemszakos tanár. Nagyon jól tudom, hogy a gyerekeket föl kell készítenünk a stresszhelyzetekre is. Hogy meg kell tanulniuk a sikert is, a kudarcot is elviselni. A kudarcból (és néha a sikerből is) felállni, és megküzdeni az eredményekért. Nem a jobb jegyekért – az csak hozadék, ha már osztályzatokban mérik az ember fiát-lányát –, hanem önmaga, és a saját küzdeni tudása, a saját akaraterő győzelmének öröméért.

Olyan nehéz ez?

Tőkés Hédi