Tanácsra lenne szükségem, kérem, segítsenek! Az unokám most kezdte a középiskolát, nagyon lelkesen. Sajnos az osztályban és az évfolyam másik osztályában is van 1-1 gyerek, akik rászálltak. Unokám csendes, családcentrikus gyerek. Szeretetben neveljük, de igyekszünk felkészíteni az életre is. Az osztálytársa rendszeresen zavarja az órát, majd szünetben rámutat valamelyik gyerekre, akit aztán az évfolyamtársa meggyomroz, arcul üt, leköp. Természetesen az unokám sem maradt ki ebből, tegnap ő volt a soros. Beszéltünk a tanárokkal, igazgatóval, állítólag semmit sem tudnak tenni. Én ezt nem igazán akarom elhinni. Az egyik gyerek 3x járja az első osztályt. Tényleg nincs mit tenni? Vigyük másik iskolába a gyereket? Kérem adjanak tanácsot!

Az évfolyamon a két osztályban ÖSSZESEN van 1-1 renitens gyerek. ennyivel nem tud mit kezdeni a tantestület? Nagyobb a baj, mint gondolnánk. Meggyomrozza, leköpi, stb. Miről szól a házirend? A mobiltelefon használatáról? Tudjuk a gittet rágni, egy nyilvánvaló vétségről(?!) Nem tudjuk eldönteni,hogy ez szabályszegés, és szankcióért kiált? Félelmetes!

Az iskolai bántalmazás (legyen az fizikai, vagy lelki) igenis a pedagógusok, vezetés felelőssége. Ha sem az osztályfőnökkel, sem az igazgatóval nem tud érdemben beszélni és nem kap segítséget, érdemes lehet még a szülői értekezleten felhozni a témát és a többi szülőtől segítséget kérni. Hátha együtt erősebbek és a problémát is komolyabban veszik.

Lehetőség még a gyermekvédelem felé való jelzés, amit ön is megtehet (az illetékes gyermekjóléti szolgálat felé), lehetőleg írásban. Leírhatja, mit lát problémának és kérje a segítségüket. Ők majd meglátogatják a családot és feltárják a probléma gyökerét.

Talán megoldás lehet valami, az Igazlátó naphoz hasonló olyan technika, ami segít megbeszélni a problémát.¹

Az ilyen, többszörösen osztályismétlő gyerekek esetében tapasztalatom szerint akár kontraproduktív is lehet a szülők bevonása, de lehet, hogy ha valakinek sikerül egy valóban partneri helyzetben beszélgetésre bírnia, megváltozik - talán még sosem beszélt velük senki nyerő-nyerő helyzetben.

Egy másik megoldás egy külső szakember, a gyerekek nyelvén értő mediátor bevonása lehet. Én magam igyekezném kerülni minden olyan fórum bevonását, amely fenyegetést jelenthet, és sajnos a gyermekvédelem mai állapotában részben az.

A szülői értekezleten már túl vagyunk, az eredmény zéró. A többi bántalmazott valószínűleg nem merte otthon elmondani. Szégyellik. Ezek 16-17 éves "gyerekek".Az igazgató szerint idáig nem tudtak semmit tenni, mert nem voltak tanúk. Most vannak, így megindítja a fegyelmit, ami ugye 30 nap. Délután el tudunk menni a gyerekért, ez nem gond, de az iskolában ki védi meg? Már csak azért is, mert a facebookon szervezkednek, hogy ki kell nyírni a kis kö…ögöt. Én elhiszem, hogy ezek a gyerekek hátrányos helyzetű családból származnak és talán sosem kaptak egy kedves szót sem. De mit tudok én innen tenni? Kérjem meg őket, hogy beszélgessünk? Simán kiröhögnék az "öreglányt".Teljesen tanácstalanok vagyunk!

Fenyegetettség esetén azért keményebb ellenlépések kellenének. Elképzelhetetlen, hogy az érintett szülők csoportosan keresik meg az igazgatót, és jelzik, hogy ha nem tesz sürgősen a dolog ellen valami hathatósat, tovább lépnek? Lehet, hogy sürgetni kellene a dolgot. Nem az Ön feladata, hogy ezekkel a fiatalokkal beszélgessen, de léteznek szakemberek, akiknek ez a dolguk. Úgy látszik, ez az ügy már túlnőtt a pedagógusok kompetenciáján.

Az első órára arra a hírre érkeztünk meg, hogy ma nem jött suliba a „késes gyerek”.  Nem ijedünk meg, majd megyünk utánuk… A bemutatkozáskor szemben ült velünk Szex Elek, Fütty Imre és Pop Simon. Jöttek a tesztkérdések, menstruálunk-e, és hogy mikor megyünk el Amerikába, és ne is jöjjünk onnan vissza… A nagyobb részük cigány volt, és hatalmas volt a szájuk. Nem akartak körbe ülni, nem válaszoltak a kérdéseinkre, csak folyamatosan beszélgettek, meg zenét hallgattak a telefonjukon, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy ott voltunk. Pontosan nem tudjuk, hogy mi vezetett minket arra, hogy a következő héten is visszamenjünk, de valószínűleg elég elhivatottnak éreztük magunkat ahhoz, hogy ne adjuk fel, és kellett a kihívás is. 

(…)

Minden alkalommal azzal a kérdéssel mentünk be, hogy mit szeretnének ma közösen csinálni. Ezek a gyerekek minden perspektíva nélkül lézengtek a világban, egy olyan oktatási rendszerben, ahol soha nem kerültek olyan helyzetbe, hogy megfogalmazzák, ők mit szeretnének, és az még meg is történjen velük. 

(…)

Később eljutottunk a játszótérre, majd a Teleki térre, zuhogó hóesésben. Mentünk utánuk. Közös megegyezés volt, hogy akkor csinálunk valamit, ha mindenki beleegyezett. Az egyik lány egyszer felvetette, hogy nézzük meg a Terror Házát. Itt merült fel először a konszenzus és a kisebbségi vélemény kérdése.. Az egyik ellenálló cigánygyerekünk harcolt a jogaiért: ő ma nem akar a Terror Házába menni. Brutális ellenállásba ütköztünk: ez a mi meccsünk volt vele, ugyanis az előző héten beleegyezett a közös programba, most meg betartott. Vele itt volt a fordulópont. Rájött, hogy nem azért vagyunk itt, hogy kiszúrjunk vele: szerinte „flash” volt a Terror Háza.

(…)

Az év végén az egyikünk egyedül tartotta az órát, és kimentünk a Margitszigetre, ott a gyerekek önfeledten futkároztak a locsolócsövek alatt, majd egyben visszaértünk a suliba, és senkinek nem esett semmi baja. Igen, ehhez az kellett, hogy folyamatosan toljuk szeptember óta. Szintén nyár elején, amikor B. mellettünk bandukolt az utcán, és azt mondta, hogy lehet, hogy elrontott egy-két dolgot, és most már máshogyan kell csinálnia, alig tudtuk visszafogni örömünket. S. hat hónap után szólalt meg először: amikor év végén meg akarták buktatni, mert higiéniás szempontok miatt nem tartották szakmailag alkalmasnak, és túlzottan antiszociálisnak minősítették. Sikerült meggyőznünk az osztályfőnököt, hogy rengeteget fejlődött, és ha jövőre új osztályba kell mennie, minden kezdődhet az elejéről. Átengedték. L. áprilisig sündisznóként viselkedett az osztályban, de év végén az árvaházi felügyelője jelezte, hogy a gyerek teljesen kinyílt.

Az iskolaév jól indult. Kéthetente volt csak óránk, aminek örültünk, mert azt gondoltuk, hogy így majd kevésbé vesz igénybe minket a tanítás. Általában kevesebb figyelmet kapott a munkánk, és az iskola már nem tudta anyagilag támogatni, hogy külsős programokra vigyük a gyerekeket.

Az első alkalom után próbáltunk közösen szabályokat is felállítani, amibe a füvezés is beletartozott. A mi óránk háromnegyed tízkor kezdődött, de akkorra a fél társaság már beszívott a mosdóban, és nem lehetett úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azt nem értettük, hogy hogy lehetett az, hogy ez csak nálunk volt napirenden, más órákon nem került elő.

A következő héten az órán, bár csak egy fiú volt ott a háromból, megkérdeztük az osztályt, hogy mondják már el, hogy mi történt, mert tőlük még nem hallottuk. Vonogatták a vállukat, meg félszavakkal válaszoltak, amíg végül csak kinyögte Z, hogy minek kérdezgetjük őket, amikor úgyis mi köptünk. Ott akkor pár pillanatra tényleg elhallgattunk, mert ez minden képzeletünket felülmúlta. Nagyon-nagyon szürreálisnak tűnt. Lassan aztán elkezdtük velük összerakni, hogy mégis mit gondolhatnak, és D. arra jutott, hogy nem köphettünk mi, mert akkor már megtettük volna egy hónapja is. Valahogy sikerült indulásra bírni őket, hogy menjünk ki a Margitszigetre, mert süt a nap, és főleg azért, hogy kijussunk a friss levegőre, és egy kicsit mi is megnyugodjunk.

(…)

A két hét múlva esedékes alkalomra is terveztünk valamilyen kirándulást, de azzal nem számoltunk, hogy az érintett három fiúból kettő hiányzott a múltkor. Most itt voltak. Úgy tűnt, hogy hiába szenvedtük végig az előző alkalmat, semmi értelme nem volt. A véleményvezér X., akiről még az év elején úgy tűnt, hogy remekül együtt fogunk működni, és még azon poénkodott, hogy vele 18 év alatt már minden megtörtént, most már csak dolgoznia kell, kitartott amellett, hogy mi szóltunk, és leárulózott meg lekurvázott minket. Mindezt csendesen, mert mondta, hogy nem kiabál velünk, mert lányok vagyunk. Megint megpróbáltuk az előző alkalommal lefolytatott gondolatmenetet elővenni, hogy ha tényleg mi voltunk, akkor miért most köptünk volna, és nekünk ez miért lett volna jó, de nem hittek nekünk és egy támogatónk sem maradt. Súlyos falak ereszkedtek közénk, totális bizalomvesztés.