Fura dolog ez a vakáció: amíg diákok vagyunk, örülünk neki, szülőként viszont már jeges rémülettel tölti el az embert a közeledése is. Tizenegy hét. Két és fél hónap. Rengeteg idő, amit komolyan meg kell szervezni. A gyerek ugyanis nem lehet felügyelet nélkül. 

Ideális családmodellel és életkörülményekkel számolva talán még meg is oldható a dolog: apa és anya szabadságai kitesznek egy hónapot. Mindkettőjük szülei is ugyanennyit vállalnak – két hónap kipipálva. Marad két hét, amit pedig klassz táborokban tölthet el a gyerek, ahol sportol, tanul, netán hobbijának hódol.

Jól hangzik, nemdebár? Kár, hogy az ilyen család ritka, mint a fehér holló, ráadásul ha így szervezik a nyarat, jó eséllyel még ők is széthullanak. Mert akárhogy is nézzük, soha nincsenek együtt. De maradjunk abban, hogy keveseknek adatik meg, hogy ez legyen a legnagyobb gondjuk. Mert nincs apa, nincs nagyszülő, pénz pedig pláne nincs a több tízezres táborokra. Van viszont a fejfájás: hová tegyék a gyereket, aki a forró panelben vágyakozva beszél strandról, Balatonról, meg arról a jó kis programról, amelyen a Kira meg a Zsuzsi is ott lesz, és „nem is kerül sokba".

Kulcsos gyerek. Egyfajta megbélyegzés ez. A játszótéren kallódó fiatalokra mondjuk megvetően, mintha ők tehetnének arról, hogy ott kell lógniuk egész nap. Régen a szülők szegénységi bizonyítványa volt, ha kicsapták „legelni" a kölyköt, mert egyszerűbbnek tartották, mint leülni vele játszani, netán beszélgetni. Ma már a szülők a pénzt hajszolják. Dolgoznak reggeltől estig – nyáron például azért, hogy legalább egy táborba eljusson a gyerek. Egy fizetésből tizenezreket lehetetlenség kigazdálkodni, hát vállalnak második-harmadik munkát. És ha nincs más, hát akasztanak egy kulcsot a gyerek nyakába, megmutatják, a hűtő melyik polcán van a doboz, amelyet megmikrózhat délben, majd nehéz szívvel elindulnak reggel.

Szomorú, hogy a nyár a kulcsos gyerekek évszaka lett. De a hibát nem feltétlenül csak a szülőkben kell keresni.