Motiválatlan generáció

nol.hu-n olvaható egy igen tanulságos olvasói levél motiválatlan generáció címmel:

Örömmel olvastam Urbán Szabó Krisztina Meghasonlásban című (május 23.) írását. Örömöm annak szól, hogy végre valaki ki meri mondani azt, amit mi, tanítók, nap mint nap tapasztalunk: az óvoda pont azokat a gyermekeket sodorhatja peremhelyzetbe, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a fejlesztésre iskoláskoruk előtt.

Nem kívánom bírálni az óvodai nevelésről szóló törvényt, sem pedagógustársaimat, az óvónőket, de bizony baj van. Egyre nagyobb számban kerülnek gyermekek úgy az iskolába, hogy nem felelnek meg az iskolaérettség követelményének. Lassan nem lesz olyan első osztályos tanuló, akinek nincs legalább egy részképességzavara. Senki, egyetlen tanító sem várja, hogy az óvodában tanórai foglalkozásokat tartsanak, feladatlapokat töltessenek ki a gyermekekkel, de azt igen, hogy felvértezzék őket mindazzal a készséggel, ami ahhoz szükséges, hogy elkezdhessenek tanulni.

Soha nem értettem egyet a késztetéses módszerrel. Láttam ilyet, megdöbbentett. Az óvó néni ül egy asztalnál. Várja, kinek van kedve rajzolni. Az odatévedt gyermekek sem tudnak igazán belefeledkezni a munkába, mert körülöttük másik húsz gyerek játszik meglehetősen zajosan, és akkor finoman fejeztem ki magam. Hol van a munka, az alkotás öröme? Hol van az egymás iránti tolerancia? Hol van az egymás munkájának megbecsülése? Hol van az egymás segítése? Hol van az együtt történő tevékenykedés meghittsége? Hol van a kitartás? Sehol. Na és mi lesz majd az iskolában? A tanítóknak decemberre szép hosszú listájuk lesz arról, hogy melyik gyerek melyik betűket nem tudja, mert a betű tanításánál éppen nem érzett késztetést a tanulásra.

Úgy gondolom, hogy e módszer és az iskola első osztálya között meg kell teremteni az átmenetet. Az óvoda nagycsoportjában igenis üljenek le együtt a gyermekek tevékenykedni, s ez ne kívánságműsor legyen! Egyetlen óvodáskorú gyereknek sem fognak sérülni a személyiségi jogai, nem fogja elnyomni az egyéniségüket, csak elkezdik megtanulni a közösségi létet, a közösségben végzett munkát.

Nagyon fontosnak tartom következő mondatát: Az óvodás gyereknek még nem kell észrevennie, hogy éppen az ő készségfejlesztése zajlik – elég, ha a vele foglalkozó pedagógus tudja. E tekintetben van mit előrelépni. Bizony hallottam már pedagógustársamtól, hogy egy gyermek visszaszólt neki: Most nincs késztetésem. Mai világunkban, amikor okkal és ok nélkül pillanatok alatt elbocsátanak embereket a munkahelyükről, amikor elvárják, hogy ne csak a napi nyolc óránkat, hanem többet dolgozzunk, mit csinálnak majd az ilyen szellemben felnövő gyerekek. Sokat nem, mert a felettesüknek lesz majd késztetése arra, hogy elbocsássa őket.

Rámegy egy generáció, mire rájövünk, hogy valami mégse jó.

Mátyás Marianna tanítónő, Tótvázsony

Természetesen nem várjuk el az óvodától, hogy megtanítsa a betűket, és egész nap hátra tett kezekkel ültesse a gyermekeket. De: a gyermek tanulja meg, hogy az nagyon jó is lehet, ha leülünk és mindenki hallgatja a mesét. Jó a közös verselés, szerepjáték még akkor is, ha néző csupán. Örül a rajznak, amit készít, és napról-napra ügyesebben fogja a ceruzát, használja a színeket.

Meg kell tanulnia, hogy vannak feladatok, amelyeket el kell végeznie, vannak elvárások, amelyeknek meg kell felelnie, s van kötelesség, amely alól nem bújhat ki. Az élet nem kívánságműsor, ahogy belép az iskola kapuján mindezekkel szembesülni fog.Olyan nemzedéket nevelünk, aki nem tud majd ebben a világban létezni? Persze mondhatjuk, alkalmazkodjon az iskola, teremtse meg ő az átmenetet; az iskola azonban meg is teremti: ha a tanító tudja a dolgát, akkor az első osztályban az órák játékosak, hangulatosak. De elrontja a gyermek a hangulatot, ha közben feláll és sétálgat, esetleg kotorászni kezd a tanító asztalán. Időt rabol a többiektől, nem kapcsolódik be a munkába, zavarja az órát.

A nádpálcás nevelésből átestünk (átejtettek?) az oktatás állatorvosi lovának másik oldalára: mindent szabad, de semmi nem kötelező.Azért vannak sokan, akik megtalálják a középutat, vannak nagyon jó óvónők, akik bizony alaposan felkészítik a gyermekeket, s ezek a gyermekek nem a nevelési tanácsadóba járnak a sérült személyiségükkel, hanem tanulmányi versenyekre a tudásukkal. Az óvodai program mindig nagyon kimunkált és nagyon jó volt. Ne a pedagógusokat ugrasszuk egymásnak, hanem állítsuk vissza a szakmai ellenőrzést és feleljen mindenki az elvégzett munkáért.

Ha az iskolaérettségi vizsgálaton kiderül, hogy a gyermek nem sérült, nem fogyatékos, akkor igenis rendelkeznie kell mindazon ismeretekkel, amire az iskolai oktatás ráépülhet. Hogy az óvónő ezt miként éri el, legyen az ő dolga és felelőssége.