Szklabonyán született, 1847. január 16-án.

Apja Mikszáth János bérlő és kisbirtokos, anyja, Veres Mária családjából jeles evangélikus lelkész ősöket mutathat fel.

Tízéves koráig szülőfalujában élt, boldog gyermekkorának élménye egész pályáját végigkísérte.

1857-63-ban a rimaszombati protestáns algimnáziumban, 1863-66-ban a selmecbányai evangélikus líceumban tanult. Részt vett az önképzőkör munkájában, verseket, elbeszéléseket írt. Az érettségi után néhány félévig „mezei” joghallgató a győri jogakadémián (budapesti jogászkodása dokumentálhatatlan).

1869-ben a Fővárosi Lapokban kezdett publikálni, népies-didaktikus írásokat közölt az Igazmondóban és egyéb budapesti, illetve nógrádi lapokban.

Az 1870-es évek elejétől Mauks Mátyás szolgabírónál volt esküdt, majd ügyvédgyakornok Balassagyarmaton. 1871-ben meghalt apja. Ami a lelket megmérgezi címűnovellájával megnyerte az Igazmondó pályázatát.

1873-ban Pestre költözött, július 13-án titokban, a Mauks család beleegyezése nélkül összeházasodott Mauks Ilonával, korábbi principálisa leányával.

1873-74-ben újságíró és szerkesztő Budapesten (Hasznos Mulattató, Lányok Lapja, Magyar Néplap stb.). 1874-ben jelent meg első kötete (Elbeszélések), és halt meg néhány hetes korában első gyermeke.

1875-ben írásaira nem talált kiadót, anyagi gondjai egyre nőttek. Felesége megbetegedett, s hazautazott szüleihez. Mikszáth ekkor, hogy a nélkülözésektől megkímélje, kierőszakolta a válóper megindítását.

1875-78-ban magányosan, betegen és hihetetlen nyomorban élt a fővárosban. 1878. augusztus 1-jétől a függetlenségi párti Szegedi Napló újságírója lett. Kákay Aranyos No. 3. álnéven kiadott két publicisztikai kötetet (Még újabb fény- és árnyképek 1878; Szeged pusztulása 1879).

1880 decemberében Pestre költözött. 1881-től negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa.

1881-82-ben megjelent két sorsfordító novelláskötete: A tót atyafiak és A jó palócok.

1882-től a Petőfi Társaság, 1883-től a Kisfaludy Társaság tagja.

1882. december 31-én újra feleségül vette Mauks Ilonát. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János.

1887-től kormánypárti képviselő Illyefalván, 1892-tól Fogarason.

1889-től az MTA levelező, 1905-től tiszteleti tagja.

1896-ban a Budapesti Újságíró Egylet elnöke. Önállóan is próbálkozott lapkiadással:Magyarország és Nagyvilág, Magyar Ifjúság, Országos Hírlap. 1888-tól a Singer és Wolfner-féle éves Almanach, 1902-1910-ben a Magyar Regényírók Képes Könyvtára szerkesztője.

1904-ben megvette Szontagh Pál horpácsi birtokát.

1910. május 16-án tartották országos jubileumát.

1910. május 28-án hunyt el Budapesten.

Politikai nézeteit nem is közszereplése, hanem egész életműve, s különösen karcolatai, rövid írásai rajzolják ki: a nemzetiségi kérdés megoldatlanságából adódó feszültségek, ebből következően a monarchia szükségszerű felbomlása, illetve a háború kitörése. Felmérte azt is, hogy nincs igazán erős, karakterisztikus vezető rétege az országnak.

Magyar prózatörténeti megközelítésben a Jókai-hagyomány folytatója, de kiszűri Jókaiból, ami annál idejétmúltan romantikus, s azt teszi fő prózaszervező elvvé, ami Jókainál másodlagos, az epizódelemeket, az életképet és legfőképpen az anekdotát. Az anekdota, illetve az anekdotikusság meghatározza a műfajválasztást: legértékesebbek kisepikai alkotásai, melyeknek középpontjában egy-egy hosszabb-rövidebb anekdota áll; szerkesztésmódját: nincs szigorú zárt kompozíció, regényei többnyire anekdoták laza füzérének hatnak, összefüggésben a folytatásokban történő megjelenéssel is; stílusát, mely az élőbeszéd imitációján alapul, a szóbeli előadásmód stilizációja. Nyelvében eltávolodik a romantika pátoszától, de távol áll tőle a naturalizmus kilúgozott beszédmódja is. Vonzódik a népnyelv fordulataihoz is (közlésmódok, népi bölcsességek), anélkül, hogy mindez modorossá válna.

Művészete nem állja a versenyt a XIX. századi nagyepika klasszikusaival, hiányzik Mikszáthból e regények társadalmi és emberi teljessége, a zárt kompozíció, a lélekrajz és jellemváltozás árnyaltsága és analízise, de a XIX. század utolsó harmadának Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet. Sorra veszi a különböző társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt vizsgálja, melyik képes helytállni az országért. Az összes réteg közül leginkább a dzsentri, a középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban, illetve a szabadságharcban játszott szerepe folytán ez az a réteg, mely leghitelesebben vezethetné az országot. A passzív ellenállás, illetve az önkényuralom ezt a réteget lehetetlenítette el legjobban. Az újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is. Mikszáth viszonya kettős a dzsentrihez. A polgárosodó Magyarországon egy élhető kultúra és életforma hordozói, ellentétben a polgári világ racionális és merkantil szemléletével életvitelének egyhangú szürkeségével. Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet, ahogy a történelem fordultán is felszínen akarnak maradni, fogyó erkölcsi és még kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből („Más szemével másként is lehet látni”) fakad a többi társadalmi réteg megítélése is. Elismeréssel adózik a Tóth Mihály-i polgártípus töretlen munkakedvének, erkölcsi puritanizmusának és tisztességének. A fekete városban viszont fölmutatja a látszólag következetes polgárerkölcs árnyoldalát, a sokszínű világot elszürkítő, az életet egyirányúsító törekvést.

A parasztságot - különösen első két kötetében - abban a történetfejlődési pillanatban ábrázolja, amikor az első világ természetes, panteisztikus világába betör a második világ, a pénz hatalma, s erre a kihívásra a hősök különböző módon válaszolnak.

A XIX. század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő áramlatával.

A modern próza ízlésirányának változásával, az újfajta regénytechnikák megjelenésével Mikszáth művészetét az irodalomtörténészek visszautalták a megkésett magyar fejlődés címszó alá. Mikszáth újrafelfedezése az 1970-es évek elején induló fiatal magyar prózaírók részéről történik meg. Az idejétmúltnak tartott anekdotikusság, nyelvi és világképi intimitás rehabilitálta - kiegészülve természetesen a modern próza vívmányaival - az anekdotát. Esterházy Péter Termelési regény - kisssregény című művének a főszöveget értelmező jegyzeteiben feltűnik Mikszáth alakja is, együtt sörözve az íróval. Temesi Ferenc Por című szótárregénye a múlt és jelen Szegedének anekdotákban fölvázolt históriája. Mészöly Miklós - másfajta írói és világképi attitűddel - filozofikus mélységűvé tágítja az anekdota lehetőségeit.

Első elbeszéléseiben még erőteljesen jelen van a pesti utca, a nagyvárosi nyomorúság. Kísérletezett az egzotikummal, a népies tónussal, a nyelvi drasztikummal. De már megjelentek a későbbi jellemző témák: a pusztuló nemesség, a „lengyelkedés”, a megyei adomák, az értékek viszonylagossága, az anekdotikus ábrázolás stb.).

A tót atyafiakban a népélet tragikus és artisztikus szemlélése sokkal inkább rokonítható a kései Arany balladaköltészetével, mint bárminemű regionalizmussal, folklorizmussal vagy szociális igazságkereséssel. A jó palócok kis történetek tudatos kompozíciója. Számos forrásból eredő és több helyszínhez köthető zsánertörténetek szerveződnek egységes ciklussá. Azt az írói meggyőződést sugallják, hogy a halál nem egyenlő a pusztu1ással, de azt is, hogy a sors független az emberi akarattól. A palóc történetek gyűjteménye a romantikus népiesség záró darabja.

Ezután fordult Mikszáth a számára legizgatóbb és legjobban ismert réteg, a nemesi középosztály felé, hogy ennek tragikus vagy humoros hanyatlástörténeteiben fogalmazza meg mindazt, amit a magyar történelemről és az ember lehetőségeiről írói tapasztalatként önmagában fölhalmozott. Ekkortól vált uralkodóvá az a hangnem és stiláris jelrendszer, amely a hagyományos magyar adomázó-társalgási és ironizált mesélő stílust, az élőszó utánzását tekinti az ábrázolás legfőbb meghatározójának.

Első idevágó kísérlete a Nemzetes uraimék 1882-83, ahol már megjelent a „különc” típusa mint az idő és az érték ellentmondását tükröző történelmi és társadalomlélektani szerep. A különc a jelenben élő múlt, akinek erényei és vétkei csak a melankólia és az irónia, az elégia és humor egyidejű jelenlétével szemlélhetők és ábrázolhatók méltányosan.

A Beszterce ostroma 1894 attól élesebb paradigma, hogy itt a társadalmi (kisvárosi és vármegyei) közeg olyan környezetként jelenik meg, amely egy bizonyos határig hajlamos elfogadni a rögeszmét (ha megfelelő presztízs és hatalom képviseli), s csak akkor fordul ellene, amikor az már alapvető érdekeit sérti.

Az utolsó századnegyed jókais és népszínműves-operettes ízléséhez is igazodva - folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket (A két koldusdiák 1885; A beszélő köntös 1889; Szelistyeiasszonyok 1901; Akli Miklós 1903 stb.). A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva, hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a múltból: számára az „álló idő” és az ott termő abszurditások az izgalmasak. 1905-ben írta azt a művét, melyben a romantika eszköztárából vett elemek (titkok, kincskeresés, homályos származás, legendák, fétis, fenyegetett idill stb.) a legharmonikusabban elegyednek azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a felvidéki kisvárosi létmódról felhalmozott: a Szent Péter esernyője világszerte népszerű volt.

Publicisztikájában Mikszáth a századvégi parlamentarizmus legkiemelkedőbb krónikása. Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan műformát alakított ki. A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata és liberális alapeszmék határozták meg szemléletmódját. Az Új Zrínyiász 1898 zsurnaliszta teljességét adja Mikszáth korkritikájának: itt a fantasztikum mint epikus fikció lehetővé teszi azt, hogy mellőzze a lélektani hitelesítést és árnyalást, valamint a Don Quijote-izmussal együtt járó elégikusságot - ezáltal az idősíkok szembesítése kíméletlenné válik. Mikszáthot foglalkoztatta a valóság és a mesélés viszonya, az igazság és a szépség együttállása vagy ellentéte és a nyelv magyarossága (mint a nemzeti észjárás tükrözője). Kedvvel állította szembe a „fotográfus-féle rideg igazságot” a művész igazságával.Jókai-életrajza 1906 is elsősorban az íróegyéniség összetevőit elemzi, és az írás titkait kutatja.

Legjellemzőbb művei, a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények, egyszerre állnak az adomázó mesélés és a kíméletlen létkritika jegyében. Három legfontosabb idevonható nagyobb munkája: a Gavallérok 1897, a Kozsibrovszky üzletet köt 1905 és a Nosztyfiú esete Tóth Marival 1906-07. Mindhárom mű témája a házasság -a szegény , de presztízsértékekkel még rendelkező dzsentri „reparációjának” legkézenfekvőbb módja. Mikszáth az utóbbiban vall a legkeserűbben a kor szerepkényszereiről, presztízs és korszerűség, tradíció és morál ellentétéről, a humánum kiszolgáltatottságáról, arról, hogy egyetlen olyan társadalmi réteg sem létezik, amely távlatot és viselkedési mintát kínálhatna.

Utolsó korszakának, a századelő tragizálódó világképéhez és szecessziós ízléséhez is kapcsolható alkotói szakaszának nyitányát olyan regények jelzik, mint a Különös házasság 1900 és a Sipsirica1902. Mikszáthban mindig volt hajlam a valóság kegyetlen és morbid elemei iránt, de ezeket korábban legfeljebb stiláris ellenpontokként hagyta érvényesülni. Kései írásai viszont egy olyan tragikus világképet körvonalaznak, amelyben egyszerre vannak jelen a hagyományos 19. századi magyar végzettudat és a modern polgári katasztrofizmus elemei.

Utolsó nagy műve, A fekete város 1910 olyan örökös csapdahelyzetként ábrázolja a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság legalább annyira természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.

Kései novellái - jóllehet zömük falusi közegben játszódik - a polgári civilizáció egyetemes válságáról beszélnek, a lét permanens fenyegetettségéről, az ártatlanság és a szépség kiszolgáltatottságáról (Méretlen hús Tóthéknál, Maguktól támadt mesék, Piros harangok).