Látta ő, hogy táskákat pakolok, hogy szendvicseket készítek, ezért ki is jelentette, hogy ma Apával indul el a bölcsibe. Így aztán az összes testvére őt próbálta lefoglalni, míg Apáék elindulnak, de mégis szívet tépő ordításba kezdett: Apááávaaal, apááávaaal...
Öt perc után már én is vele sírtam, mert azt már megszoktam, hogy Apa néha elutazik, de hogy Bence is?

Abban a pillanatban megbillent a családi felállás, és nem is szoktuk meg négy nap alatt, mindenkinek furcsa volt a hiányzó testvér. Persze, volt már mindegyik erdei iskolában vagy táborban, és általában nem egy időben, de ez most más volt, talán attól, hogy tudtuk,
Bencének mi nem hiányzunk, hiszen ott van vele Apa a nap huszonnégy órájában. Talán a tesók irigyelték is az öccsüket, bár közös döntés volt, hogy menjen csak ő, de mégis... A csajok csak azért voltak ilyen belenyugvók, mert tudták, hogy pár hét múlva Bécsbe megyünk csak velük, Sissi múzeum, vásárlás, és sem báty, sem öcs. Ádám a maga tizennyolc évével örül, ha nincs szülői (apai) felügyelet alatt, de a kicsi még erősen igényli, főleg esténként, a megszokott „heten vagyunk” érzést. Azért persze remekül elvoltunk ebben a pár napban, volt állatkert, pizzarendelés, Dávidkámmal minden este vonatos könyveket nézegettünk, mutogatta, hogy hol ül Apa és hol Bence. Vasárnap este pedig első szóra vette a cipőjét és a piros-zöld tárcsáját, és indultunk a pályaudvarra. A lányok délután bevallották, hogy már hiányzik Bencus, és tényleg így volt, mert egyszer csak egy „ÚJRA ITTHON” felirattal díszítették fel az előszobát. Még a nagyfiam is itthon téblábolt, sőt, velünk jött Apáék elé!
Ami Bencét illeti, szuperul érezte magát csak az apjával, de alig szállt le a vonatról, már az ajándékokat pakolta elő, amit a testvéreinek vett a szentgyörgyi vásárban, és kézen fogva jött velük az autóig