Ferge Zsuzsa cikke az Az MTA Gyerekszegénység Elleni Program nevében, megjelent a Népszabadság 2009. augusztus 8-diki számában
Forrás: nol.hu

2008-ban egy háromgyerekes házaspár létminimuma havi 237 ezer forint volt. A létminimum a Központi Statisztikai Hivatal dokumentált adata arról, hogy a még éppen elfogadható szűkös megélhetéshez átlagosan mennyi pénz kell. 2009-ben - a szegényeket az átlagnál jobban érintő áremelkedések miatt - ennél 10-15 ezer forinttal magasabb, 250 ezer forint körüli az összeg. Ez átlag. Falun lehet kicsit kevesebb; ha a gyerekek mind serdülők, kicsit több. Amelyik gyerek ingyen kap iskolai étkezést, annál a számított gyerekenkénti havi élelmiszer-minimum, 15000 forint körülbelül felét levonhatjuk. Ez a havi összeg egyébként elárulja, hogy parizernél drágább csemege nincs az étlapon, és abból is csak kevés.

Mennyi egy szegény család jövedelme? Ha egyik szülő gyesen van, a másik a minimálbérnek megfelelő összeget keresi, és megkapják a családi pótlékot, akkor összjövedelmük 27100 + 58000 + 48000, együtt 133100 forint. Alacsony jövedelmük miatt jogosultak a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre, évi kétszer 5800 forintra, ami 3 gyerek után átlagosan havi 2900 forint; valamennyi lakhatási támogatásra (nagyon szerencsés esetben havi 5000 forint); és mind a 3 gyerek az óvodában-iskolában ingyen étkezik. Azaz, ha dolgoznak és mindent megkapnak a szociális ellátórendszertől, amire jogot formálhatnak, akkor 141 000 forint a jövedelmük. A létminimumhoz pedig 230000 forint kellene. Ha munka helyett csak a rendelkezésre állási támogatásnak (RÁT-nak) nevezett munkanélküli-segély van, ami havi 28500 forint, akkor közel 30000 forinttal nagyobb a rés. Persze, az éhezéstől-fázástól menekülve ezt a lyukat többé-kevésbé legális eszközökkel tömködni igyekszenek, de ez sokaknak nem sikerül.

Ezt a szűklátókörűséget a gyermekek és gyermekesek esetében különösen fájdalmasnak látjuk. A "Legyen jobb a gyermekeknek" nemzeti stratégia nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy sürgető ügyről van szó. Ha 2007-ben az előzetes elképzeléseknek megfelelő lendülettel elindult volna a program, akkor is legalább 25 év kellene ahhoz, hogy érzékelhető előrelépés legyen a legnagyobb mai problémák kezelésében, azaz a mainál kevesebb legyen a piacképtelenné "képzett" fiatalok száma, és a szülők valamivel jobb feltételek között nevelhessék a következő generációt.

A lendületes kezdés helyett azonban, néhány javító szándékú lépés ellenére, több olyan fejlemény van, amely az eredeti induláshoz képest rontja a helyzetet. A továbbiakban csak azokra a történésekre koncentrálunk, amelyek a gyermekes családokat is érintik.

A stratégia megvalósítása érdekében javasolt fontosabb eszközök a jövedelmi- és lakáshelyzet javítása, valamint a szolgáltatások szerepének radikális átértékelése. A jövedelmi helyzet romlása a társadalom rosszabb helyzetű rétegeinél szorongató. A jövedelmek növelésének fő útja a tisztes keresetet biztosító munka lenne. Sajnos a derűlátó, sikert sugalló hivatalos jelentések ellenére az Út a munkához program erre alkalmatlan. A közfoglalkoztatásban a munkanélküliek többnyire legföljebb az év harmadában dolgoznak, általában hatórás munkában, azaz keresetük 3-4 hónapon át mintegy 44 ezer forint. Ezzel "megszolgálták" az év többi részében a havi 28 500 forint RÁT-ot. Vagyis a közfoglalkoztatás révén hivatalos jövedelmük átlagosan mintegy havi 4000 forinttal nő. Eddigi nem hivatalos, azaz szürke-fekete munkával szerzett keresményük a szigorítások miatt legalább ennyivel csökken, mert a segélyvesztéstől való szorongás miatt valóban kevesebb a feketemunka. A közmunkát a másutt teljesen esélytelen, de munkaképes emberek mégis gyakran örömmel fogadják a 3-4 havi nagyobb kereset, meg az egyébként ellenséges közhangulat miatt is. Ám a helyi önkormányzat által szervezhető közcélú és közhasznú munkákból sincs elég. Az ezekért folyó verseny növeli a településeken belüli feszültségeket, diszkriminatív döntések tömegét teszi lehetővé, és alkalmanként kiszorítja a közmunka olcsóságával nem versenyképes szolgáltatókat.

A pénzbeni szociális ellátások összege csökken, indexelés hiányában vagy vissszavonások miatt. A családi pótlék összege 2008 óta változatlan, 2010-ben sem lesz emelés. Ez a kisebb jövedelműeknél, akik árindexe az átlagosnál magasabb, már 10 százalék fölötti értékvesztést jelent - egy háromgyerekes családnál havi 4-5000 forintot. A családi pótlék korhatárának 20 évre csökkentése a középosztálynak azt a részét sújtja érzékenyen, ahol anyagi gondok ellenére szorgalmazták a gyerek továbbtanulását, és azokat a szegényebbeket, ahol a gyerek bukdácsolva, túlkorosan próbál szakmát szerezni. A nyugdíjminimum öszszege ugyancsak 2008-ban emelkedett utoljára, és 28 500 forint marad 2010-ben is. Ezért 3 év alatt ugyancsak 10 százaléknál nagyobb mértékben csökken a nyugdíjminimumhoz kapcsolódó ellátások, a gyes és a rendszeres segélyek reálértéke. A 2006-ban bevezetett családi segélyezés 2010. január elsejével megszűnik, s ezzel radikálisan csökkenhet a gyermekesek jövedelme. (A változtatásról hatásszámítás nincs.) Az adómódosítások mérlege nem egyértelmű. Előzetes számítások szerint a különböző, gyakran ellentétes hatású jövedelemadó-módosítások kedvező hatása az átlag fölött keresőknél jelentkezik, míg az áfaemelés legsúlyosabban azokat érinti, akik minden jövedelmüket elköltik - azaz a kisebb jövedelmű többséget. A gyedfeltételek szigorítása a rövidebb munkaviszonnyal rendelkezőket érinti. Összetételüket nem ismerjük, csak a magas iskolai végzettségűek mind későbbi gyerekvállalása miatt sejthető, hogy ők a kevésbé iskolázottak. A gyes 2 évre csökkentése azokat sújtja, akik szakképzettségük és lakóhelyük miatt nagy valószínűséggel nem találnak munkát. Az esetek egy részében 90 százalékot pótolhat majd a gyesből a segély, ha a gyermek napközbeni ellátása nem megoldott. Ám nagy a különbség aközött, hogy egy méltósággal vállalható és kiszámíthatóságot jelentő állampolgári jog, avagy egy sok kérelmezéssel és ellenőrzéssel járó, bármikor megvonható helyi döntés a jövedelem alapja.

A válság hatásainak enyhítését célzó kríziskezelő programok e problémák egy kis részére időleges megoldást kínálhatnak. Sajnos, a rendelet alkotói nem vették tekintetbe, hogy a válság nagyon sokféle katasztrófát okozhat. Azt a meggondolást sem fogadták el a döntéshozók, hogy az egyszeri pénzsegély szakszerű emberi segítség, szociális munka nélkül többnyire kevés.

A nem piacképes rétegeket szolgáló lakáspolitika eszközeit - azok korrigálása helyett - alternatívák kidolgozása nélkül felszámolták. Kis jövedelmű családok számára semmilyen intézményes lakáshoz jutási út nem maradt. A lakások megtartását segítő közműdíjkedvezmények, illetve az adósságok értelmes kezelésének lehetősége lassan bővül, és számos elvi és technikai problémával küzd. A "védett fogyasztók" hivatalos védettsége is kevés a profitorientált szolgáltatók intoleranciára idomított végrehajtói számára, ahogy ezt a hozzánk eljutó kétségbeesett levelek mutatják. Négy gyermeket nevelő anya leveléből: "...a részletfizetést elutasították. Mire elküldtem a védett fogyasztói dokumentumot, addig megjelentek, hogy öt percem van, hogy az órát kikössék, mert ha nem, jön a munkagép és az utcáról vágja el a vezetéket. Kértem őket, várjanak hétfőig, hadd szereltessem át a gáztűzhelyemet palackossá, mert Kamillának speciális táplálásra van szüksége. Ekkor nyúltak a telefonjaikért, hogy jön is a munkagép." A gázt végül az óra kikötésével kapcsolták ki.

Egy másik négygyermekes anya tapasztalata: "...tavaly lecseréltük a villanybojlert átfolyós vízmelegítőre, de tegnap lekötötték a gázórát, ezért most 10 literes fazékban melengetem a vizet fürdéshez. Hiába érkezett be a védett fogyasztói határozat és a kitöltött formanyomtatvány, hiába volt az a sok e-mail, hogy tárgyalok az OTP-vel a Hitelmentő program kapcsán."

Egy szociális munkás írta: "tegnap a t...i gyermekotthonban voltam és szemem láttára kötötte ki a szolgáltató alkalmazottja a gázt az otthonból. Így a 40 férőhelyes gyermekotthon és a körülbelül 20 fős utógondozói otthon lakói meleg víz és főzési lehetőség nélkül maradtak."

A nemzeti stratégia teljesítése szempontjából leginkább a szolgáltatások fejlesztésének elmaradása vagy épp visszafejlődése aggasztó. Itt szerves, tartós, szemléletváltoztató fejlesztésre lenne szükség, amely csak hosszú távon hozhat eredményt. Jelenleg szinte törvényszerűen - azaz kevés kivétellel - annál kevesebb és annál rosszabb szolgáltatáshoz jutnak a gyerekek-családok, minél rosszabb a helyzetük vagy minél szegényebb településen élnek. A gyerekek szükségletei pedig épp fordított irányba mozognak. Képességeik korai és későbbi fejlesztése, testi-lelki egészségük, életre való felkészítésük annál több közösségi felelősségű szolgáltatást igényelne, minél kevesebbet tud nyújtani a család és a környező világ. A szükségletek és ellátások közötti olló zárása a stratégia kardinális kérdése. Márpedig néhány tisztes, főleg helyi kezdeményezés ellenére az olló nyílik.

A színvonalas szociális és gyermekvédelmi munka veszélyben van. A forrásszűke ürügyét is felhasználva legalább három rossz folyamat zajlik. A szociális (gyerekvédelmi, stb.) munka szükségességének elutasítása; az előírt képesítések, végzettségek színvonalának olykor radikális, riasztó csökkentése; a szolgáltatások minőségi feltételeinek stagnálása vagy romlása. Itt csak példákat tudunk minderre idézni. A szociális munka szükségességének elutasítására jó példa, hogy noha éveken át folytak sikeres kísérletek (európai pénzből) a szociális és munkaügyi szolgáltatások összekapcsolására, ezeket az Út a munkához program felülírta. A szociális munka szerepe minimálisra szorult a munkanélküliek segítésében, a két szolgálat együttműködéséről már szó sem esik. Ugyanígy hiányzik az egyéni vagy közösségi munka a szülők segítésénél, ha az óvodás vagy iskolás gyerek rendszeres iskolába járásáról, lemorzsolódásáról vagy a szegregáció gyengítéséről, az integrált oktatás elfogadtatásáról van szó.

A szakképzés lebecsülésére utal többek között az, hogy szinte felkészítés nélkül kapcsolhatók be tetszőlegesen alacsony végzettségű álláskeresők a szociális ellátásba; hogy a folyamatosan módosított szakképzési előírások egyre több esetben teszik lehetővé, hogy nem szakirányú végzettségűek végezzenek szociális munkát; hogy terjednek a gyorstalpaló OKJ-s képzések. A pótmegoldások olcsóbbak, ezért érvényesül a "rossz pénz kiszorítja a jót" törvénye. A tendencia a szociális területen kívül is érvényesül. A kisgyerekeknél az utóbbi évek legjobb fejleménye a modern szemléletű Biztos Kezdet programok fokozatos meghonosodása, jórészt európai forrásokból. Ha ezek a gyerekházak állami normatívával elismert intézménnyé alakulnának, az előírt képzések és feltételek segítségével jó alapokat biztosítanának az iskolai helytálláshoz. Idáig még nem jutottunk el. A hagyományos bölcsőde drága, ezért terjednek az igénytelenebb megoldások, jelentős állami támogatással. A családi napközi normatívája 2010-ben is érzékelhetően, 12 százalékkal nő. Ugyanilyen színvonalú támogatást terveznek a 2009 nyarán javasolt családi gyermekfelügyelet számára. (A normatíva a gondozást fedezi, a gyerekek ellátásának költségei nagyrészt a családokat terhelik.) A napközi hét, a felügyelet három kisgyerek otthoni gondozását teszi lehetővé. Egyik formához sem kell már szakhatósági engedély, szakmai ellenőrzésről említés sincs. Mindkét új formához elég, ha a "büntetlen előéletű és egészséges", alkalmasint 8 vagy 10 osztályt végzett állampolgár egy 40 órás tanfolyamot elvégez. Történik ez egy olyan országban, ahol 50 éve felsőfokon képzik az óvónőket. A szociális és pedagógiai munka lebecsülésének minősített esete az, hogy azon "veszélyeztetett családoknál", amelyekhez eseti gondnokot rendelnek ki a családi pótlék felének felügyeletére, vagyis világos, hogy értő segítségre lenne szükségük, a gondnoknak nem kell sem pszicho-pedagógiai, sem gyermekvédelmi, sem szociális felkészültség. Akár a falugondnok is lehet.

A feltételek elhanyagolására vagy rontására túl sok példa van. Több javaslat ellenére sincs olyan törekvés, hogy a szolgáltatók számára vonatkozó normákat a szükségletekhez, első renden a hátrányos helyzetű gyerekek-családok arányához igazítsák. Ezért e családok jelentős része teljesen ellátatlan. A gyerekellátás feltételeinél a forrásszűke, a központi fejlesztési tervek teljes hiánya mellett, különböző szükségmegoldásokat szül. Bővítések nem ott történnek, ahol erre az ismert statisztikák alapján szükség lenne, hanem ahol ügyesen pályáznak. Ahol helyszűke van, ott nőnek a csoportlétszámok, egyre nagyobbak a bölcsődei és óvodai csoportok. (A bölcsődékben a központilag 10-ről 12-re emelt csoportlétszám növeléstől 5000 új helyet várnak a tervezők.) Az általános és középiskolákban a nemzeti stratégiával összhangban lévő fejlesztések közül az ingyenes iskolai étkeztetés fokozatos kiterjesztése valósul meg. 2009-től a kedvezmény a hatodik osztályig, sajnos, csak a szegények számára. Ennek normatívája csak annyit nőtt, hogy fedezi a kedvezményesen étkezők után 2009-től fizetendő áfát, miközben egyre több az információ az étkeztetés gyenge minőségéről.

A közoktatás különösen nagy súlyt helyezett az esélyegyenlőség növelésére, az oktatás integrálására. Vannak jó, sikeres példák - néhány tucat az országban. Az ország egészében azonban - integrációs normatívákra költött milliárdok, kötelezően betartandó körzethatárok, pályázati feltételként támasztott esélyegyenlőségi tervek ellenére - a szegregáció erősödik. Ma már ott tartunk, hogy a kisváros lemond a megnyert pályázati félmilliárdról, amelyből a 3 rossz óvodai épület helyett egy szép újat akartak építeni. Időközben felerősödött ugyanis azok hangja, akik nem akarják, hogy az ő gyerekük egy óvodába kerüljön az amúgy jómódú település néhány szegény vagy cigány gyerekével. Az integráció megkerülését szolgáló kiskapuk végtelenek. Ebben a játszmában az ügy mindig vesztésre áll, amikor az ellenérdekelt szülőknek sikerül a pedagógusokat, majd meghatározó helyi politikusokat maguk mellé állítani. Ha ez a tendencia egyáltalán megfordítható, ahhoz a pénz mellett rengeteg meggyőző közösségi munka kellene. Egyelőre a szegregáló vagy csak rossz szemléletű gyakorlatok miatt (saját adatfelvételeink szerint) nő az iskolai végzettségi olló jobb és rosszabb helyzetűek között - a hátrányos helyzetű vidékeken és iskolákban emelkedik a nyolc osztályt nem vagy csak sokéves késéssel, analfabétaként elvégző gyerekek száma.

A szegények ügyének mindezeken túl végtelenül sokat árt jogaik gyengítése, folyamatos megalázásuk természetesként elfogadása. A jobb érzésű politikusok felszisszentek, amikor a monoki polgármester a segélyek szigorú munkához kötését javasolta - majd megszületett az Út a munkához program, ami az eredeti ötlet kicsit enyhített változata. 2009-ben a segítséget nem ígérő, büntető korlátozás első lépése a családi pótlék felhasználásának már idézett korlátozása volt. Amikor ezt követően a monoki polgármester minden szociális ellátás felhasználásának teljes körű korlátozását és tökéletes ellenőrzését javasolta a "szociális kártya" bevezetésével, a kormányon lévők már nem is hümmögtek. Néhány technikai nehézséget fedeztek föl a kártyánál, de lényegében egyetértésüket fejezték ki. Azt már felvállalták, hogy a pénzellátások természetbeni kiváltásával igyekeznek tovább kurtítani az érdemtelennek, sőt mind bűnösebbnek beállított szegények jogait, szabadságait - és pénzét. Azt a kérdést senki nem teszi fel, hogy kevesebb pénzből, vagy épp szabadon felhasználható pénz nélkül hogyan lehet egy pénzre épülő piacgazdaságban állampolgárként létezni?

A gazdaság rendbe hozása fontos. Kérdés, hogy mekkora árat kell érte fizetni. A súlyosbodó társadalmi problémákkal való szembenézést, az ezek megoldására törekvést a forráshiányra hivatkozva egyre inkább a szegényekre koncentráló politika helyettesíti. Ezt nagyon kevéssé magyarázzák racionális megfontolások, tudatosan végiggondolt politikák. Még a gazdasági kényszer is csak gyenge hivatkozási alap, hiszen a felsorolt intézkedések gyakran nem is jelentenek megtakarítást, vagy épp többletköltséget okoznak. Sokkal inkább nagyon erős társadalmi elvárás érződik, amely széles körben, a politikai osztálynál is megfelelési kényszert vált ki. A lassan össztársadalmi egységet kovácsoló szegényellenesség azonban nemcsak a legszegényebbeket sújtja, hanem ennél sokkal szélesebb rétegeket, aláásva a középrétegek erejét is. Főként azonban a társadalmi öszszetartozást és a társadalom egészének minőségét rombolja. A politikai osztálynak nem kéne elfelejtenie, hogy egy súlyosan beteg, széteső, növekvő egyenlőtlenségekkel, élesedő szegregációval, reménytelen szegénységgel és tömeges bizonytalanságokkal küzdő társadalomnak nem lehet, nem lesz egészséges gazdasága.