Hogyan segítsünk gyászoló gyermekünknek?

A gyászoló gyermek nem mindig tudja kimutatni az érzéseit. Míg a felnőttek visszavonulnak, sírnak és egymást vigasztalják, a kicsik az egyik percben még szomorúak, a másikban már vidáman játszanak.

A régebbi korok úgy tekintettek a gyermekre, mintha az a felnőtt kicsinyített mása lenne. Feltételezték, hogy a világot ugyanolyan szemmel nézi, mint a nagyok, tehát a halál és a gyász számára is ugyanazt jelenti, mint a felnőtteknek. A tapasztalat azonban mást mutat: a felnőttek hosszú időn át tartó folyamatos szomorúságával szemben a kicsik kevésbé látványosan és tudatosan élik meg a gyászt. Bár látszólag kevésbé viseli meg őket a veszteség, a trauma feldolgozása gyermekeknél mégis nehezebben megy, és tovább tart. A gyermeki gyász nem folyamatos; ahogy a gyermek személyisége érik, a hiányérzet és a szomorúság újra és újra rátör, hogy a veszteséget mindig az életkorának megfelelő szellemi és érzelmi szinten élhesse meg.

A gyászoló gyermek nem mindig tudja kimutatni az érzéseit. Míg a felnőttek visszavonulnak, sírnak és egymást vigasztalják, a kicsik az egyik percben még szomorúak, a másikban már vidáman játszanak. A felnőttek emiatt hajlamosak azt hinni, hogy „a gyerek nem is igazán érti, mi történt" vagy „őt kevésbé viselte meg a veszteség." Ez azonban nincs így, csupán arról van szó, hogy a gyerekek védekeznek a túl erős és nehezen feldolgozható érzések ellen. Nehezebben találnak szavakat a fájdalomra, ezért inkább a viselkedésükkel fejezik ki a bánatot és a kétségbeesést. Játékuk és rajzaik gyakran az ismeretlentől való félelmet és az elhagyás miatti haragot fejezik ki, pl. állatfigurákat ásnak el a homokozóban, vagy hajókat süllyesztenek el a patakban.

A különböző korú gyermekek más és más szinten értik meg és érzik át a halál tényét. Az egészen kicsi, még totyogó vagy bölcsis gyerekek érzékelik, de nem értik a felnőttek szomorúságát. Ha közeli hozzátartozójukat veszítették el, akinek a hiányát a mindennapjaikban maguk is érzik, kedvetlenné, visszahúzódóvá válnak, az ételt és a szeretetteljes törődést egyaránt visszautasítják.

Az óvodás gyerek a halál véglegességét még nem fogja fel, hosszantartó álomnak képzeli, amiből a szeretett személy egyszer fel fog ébredni. A 3–6 éves gyerekek a halott távollétét átmenetinek érzik és várják, hogy mikor fog visszatérni. Mivel ez nem következik be, egy idő után sértettek, haragosak és bűntudatosak lehetnek: nem értik, mivel érdemelték ki az elhagyást. Tudni szeretnék, hogy a sírban lévők vajon mit csinálnak egész nap, hogyan esznek és járnak-e vécére. Az óvodás gyerek gondolkodása még sok mágikus elemet tartalmaz, vagyis hisz abban, hogy gondolatai és érzelmei hatással lehetnek a világra: pl. haragjával megbetegíthet vagy megölhet másokat. Emiatt nem ritka, hogy bűnösnek érzik magukat hozzátartozójuk haláláért.

A 6–10 éves iskolásokat már akkor is nagyon foglalkoztatja a halál, ha éppen senkijük nem halt meg. Felfogják, hogy bizonyos betegségek vagy események halálhoz vezetnek, de még gyakran túlságosan általánosítanak: „Ha nem lennének repülők, senki nem halna meg." Kezdik megérteni a halál visszafordíthatatlanságát, és sokat gondolkodnak azon, vajon mi történik a testtel később. Vajon kiszáll-e belőle a lélek és tovább él? A halált félelmetes és szomorú dolognak látják, de olyasvalaminek, ami csak öreg, beteg emberekkel történik meg, velük vagy szeretteikkel nem fordulhat elő.

A gyászoló kisiskolással előfordulhat, hogy nem akar iskolába menni, nem figyel az órán, rosszul tanul. Gyakran agresszívvé válik, vagy szorongani kezd saját egészsége miatt, és mindenféle betegségeket vél felfedezni magán. A fiúk különösen hajlamosak rá, hogy szomorúságukat vadsággal, rombolással fejezzék ki. Van, aki visszahúzódik és magányos lesz, más gyerekek szinte csimpaszkodnak a felnőttekbe. A felső tagozatos gyerek lassan elfogadja, hogy az emberi élet mulandó, nem büntetés vagy szerencsétlen véletlen az, hogy egyszer mindannyiunk élete véget ér. Reális, gyakorlati kérdések foglalkoztatják, pl. megpróbálja elképzelni, hogy milyen lehet, amikor a test életfunkciói leállnak, megszűnik-e tudata is, csak a teste tűnik el vagy megszűnik mindaz, amit Énnek hív.

A tinédzserek gyásza a felnőttekéhez hasonló: visszahúzódnak a világtól és egymásba kapaszkodva keresnek vigaszt. Érzéseik és viselkedésük már nagyobb összhangban van, tudnak sírni, és ki tudják fejezni a bánatukat. A kamaszok azonban a felnőtteknél sokkal érzékenyebbek és labilisabbak, ezért egy hozzátartozó halála őket jobban megviselheti. A depresszióra, drogozásra vagy rendbontó viselkedésre hajlamos gyerekek számára a gyász fokozott kockázatot jelent, ezért ők különösen nagy figyelmet és érzelmi támogatást igényelnek.

A gyerekek gyakran tesznek fel zavarba ejtő vagy butának tűnő kérdéseket a halállal kapcsolatban. Tudni szeretnék, pl. hogy nem felelősek-e valamilyen formában a szeretett személy haláláért. Ha egy rokon sokat mondogatta, hogy „meglátod, kisfiam, egyszer a sírba viszel", a kicsiben felmerül, hogy talán tényleg ez történhetett. Ki ne mondta volna már magában, hogy „dögölj meg", a mágikusan gondolkodó gyerek számára nagyon félelmetes lehet, ha úgy érzi, dühös kívánságai valóra válnak. Meghalhatok én is? – kérdezik a kicsik szorongva, ha más gyerekek haláláról hallanak. Nehéz dolog ilyenkor a szülőnek megtalálnia a megnyugtató, mégis igaz választ. És mit válaszolhatunk arra, hogy „Ugye, anyu, te soha nem halsz meg?"

Bármennyire nehéz is azonban őszintén beszélni a halálról, bármennyire szomorúak vagyunk mi magunk, felnőttek is, ne hagyjuk magára a gyereket szorongásaival és kételyeivel. Ha könnyeinket elrejtjük előle, erősnek és nyugodtnak mutatjuk magunkat, azt hiheti, neki is titkolnia kell valódi érzéseit, és végül mindketten magunkra maradunk fájdalmunkkal.

Ha nincsenek is megnyugtató válaszaink, vagy nem találjuk a megfelelő szavakat, az ölelésünk vagy közös hallgatásunk még vigaszt jelenthet.

Forrás: Sulinet.hu