I. FEJEZET.

 

Odajárt pihenni mindig a nap,
Ha nevetni, kacagni akart,
Pici kis villának
Parányi kertjébe:
hallgatni gyermekkacajt.

Nevetve nézhette Évi babát:
Tipegve, totyogva játszadozott!
Anyuka álmának
Csöppnyi kis virága
napfényben ott ragyogott.

Kacagva tipegett labda után,
Mit anyuka nevetve dobott
S boldogan sikongva
Anyuka ölébe
Labdástól vissza-»futott«.

A nap ragyogott. A hófehér pávagalambok ott tündököltek a kis kővályú szélén. Büszkén hordott kis fejüket bele-belemártogatták a kristálytiszta vízbe, majd szárnyukkal vertek maguk körül apró, permetbecsapódó, üdítő esőt, mintha talán, tollaik vakító tündöklésével versenyre készülődnének a ragyogó nappal. Közben édesen hajlongva turbékoltak egymásnak.

- Csuji! Nem sabad a tis dajambotat! - hangzott a galambturbékoláshoz annyira illő melódia a hároméves Évike ajakáról, a kedvével csak alig bíró s a galambok felé ugrándozó, pöttömnyi Culi kutya felé. A következő percben pedig a kis Culi már az Évike ölébe került s a megszentelt anyaságígéretnek még öntudatlan sejtésével, babaként csicsígatva, ringatta csöppnyi karján, a parányi kislány, a picike kutyát.

A nap ragyogott. A galambok turbékoltak. Galambszárnyakverte esőpermet hullott s a kiskert tündöklő virágairól lassan szálló illatot egy hangos anyakacagás keverte össze mennyei boldogságossá, mert Évike gondosan felgyűrte kis blúza ujját és a galambok vályújában fürdetni kezdte a Culit.

- Nem szabad kicsim! Évikém! Vizes lesz a szép kis ruhád! - hangzottak a szavak - és boldogan, nevetős arccal, két karját ölelésre tárva sietett a lakásból anyuka, ki eddig a tűzhely mellett dolgozta tündöklő pirosra szép arcát s az ablakon keresztül figyelte egyetlen csöppsége minden lépését. A jóságos anyai intelem két édes csókban végződött.

»Éviteee«! - hangzott ebben a pillanatban a villa rácsos kapuja felől egy drága gyermekhang. - Pistuka volt. A szomszédos villa gazdag tulajdonosának legkisebb gyermeke, aki eddig arcát a kapu rácsozatának támasztva és két kézzel belekapaszkodva a rácsozat vaspálcáiba - némán, szó nélkül nézte Évikét a turbékoló galambok között.

Bizony!... az Istenek már a gyermeklélekbe behintették a nagyérzések magvát s a még csendben szendergő magvak már álmukban is a napot keresik, hogy életre ébredésükhöz megszentelt sugarat kapjanak.

- Tessét tinyitni Szideti néni! Évitével seletnét jáccsani!...

És az édesanya - Évike kezeit kötényével megtörölve - nevetve sietett, hogy kaput nyisson az oly szépen könyörgő kis gavallérnak, aki egyébként fokozott társadalmi megtiszteltetésre tarthat számot, mert a gazdag báró Komáromy Géza legkisebb gyermeke.

- Nézd csak Évikém! Ki jön itt? A Pistuka! Gyere lelkem, Gyere! Szervusz kisfiam!

- Tezsit csótolom! Pá, Évite! - s a két csöppség egymáshoz sietett. Pistuka a férfi, ő a bátrabb és megfogta Évike kezét.

- Nézsd Pistuta, - szólt Évike - medfüldettem a Csulit... - És kacagott a két gyermek jóízűt, kedveset, talán virágillatosat... együtt! És már simogatták is a kis vizes kutyát... együtt!... S egymás kezét még mindig fogvatartották, minden bizonnyal önfeledten, s amikor kacagtak egymásra is néztek.

A nap ragyogott. A galambok turbékoltak. Galambszárnyakverte esőpermet hullott s a kiskert tündöklő virágairól lassan szálló illatárban olyan szívet nyitóan boldogságos volt a két csöppség együttkacagása.

Szigetiné lelkébe most egyszerre belefájdultak a már annyiszor hessegetett gondolatok: »Bizony, már »Az« is kétéves lenne! Atyám bocsásd meg bűnös tettemet, mellyel porrázúzattam második magzatom... Szegény Évikém, milyen boldog, ha játszhat valakivel!... Neki csak a kiskutya jutott!« - És szenvedő lelkének jólesett most, hogy lehajolt a két csöppséghez, összeölelte őket és csókolta, csókolta mind a kettőt... és könny szökött a szemeibe.

A két, boldogan kacagó gyermek mögött könnyező édesanyai lélekre nehéz pillanatok vártak e percben: Talán az Ég adott szigorú dorgálást az anyaléleknek; talán a romlott modern szellem zavarta arra, kísértetül, szárnyas eszközét; talán a ma annyira száműzött örök Anyaság szállott arra a szellők szárnyán egy fészekhelyet kereső gólya testében?

Szigetiné felemelkedett a gyermekölelésből s könnybenúszó szemei szinte rátapadtak a kéményre szállott gólyára. A lelke valami kimondhatatlan boldogságsejtéssel megremegett. Vékony ujjai belekapaszkodtak köténye két szélébe s karjai egy enyhe mozdulattal rándultak a gólya felé. A lelke kinyílott s mintha talán a »szent madár« odaszállott lénye megnyitotta volna számára az »angyalok honának« kapuját s fájdalmasan édes, de bántóan kérdőre vonó hangon hallatszott bele a lelkébe egy sírós gyermekhang: »Anyutám!... Anyutám!... Mélt záltad el előlem az utat?!...«

Két frissen született, nagy könnycsepp pergett le Szigetiné üde, szép arcán.

A lélek mélyéig nyilalló fájdalom felébresztette az agyát és a Ma Asszonyának bűnös olaját öntötte »gyógyító-balzsamul« a lélek nagy fájdalmára és az önvádlás gyötréseire. Kötényéről szinte ijedten kapta el kezeit s - miközben az emberélet legszentebb könnyeit, az őszinte anyakönnyeket, szinte dacos gyorsasággal törölte arcáról - gondolatban útját vágta azoknak a ráncoknak is, amelyek a »sok gyermek után elrútítanák« szép arcát. Aztán jött a többi »mentő gondolat«: rossz viszonyok! Állandó lekötöttség! Minden szórakozásnak vége! Mi lenne belőlük? Lakbér! Koszt! Ruha! Hát persze, persze! - És talán nem is vette észre, hogy milyen dacosra borult az előbb még égi ragyogásúan tündöklő anyaarca, s kötényével egyet talán még hessentett is a gólya felé. -

- Dicsértessék!... Szigetiné lelkem!...

- Mindörökké!... Tisztelendő atyám... - fogadta megrebbent lélekkel Szigetiné az öreg Kovács András plébános hithű adjonistenét, de a lelkén hirtelen egy tomboló orkán vonult keresztül és az öreg pap nem várt közelsége úgy hatott most lelkére, mint mikor rabló-tolvajok könnyű pelyvagazt vetnek az elrabolt kincsre az érkező csendőrök előtt s jön egy szél és hordja, viszi a vihar a pelyvát, s közeledik a pillanat, amikor csupaszon marad az ellopott kincs. Szinte megremegtek az inai. Szeretett volna most térdre omolni az öreg pap előtt s az előbb még dacoskodó gőggel, legszentebb anyai érzéseire halmozott lelki pelyvát szerette volna széjjel szórni, hogy anyaságára és boldogított elhivatottságának legszentebb szolgálatára hitet tegyen az öreg pap lényén keresztül, az Isten előtt!

- Ejnye, de kedves kis kertecskébe kerültem most Szigetiné lelkem! - kezdett a beszélgetésbe, simogató hangon a jó, öreg tisztelendő atya - ide még az angyalok is mosolyogva nézhetnek: csupa virág itt minden! Gyönyörű kerti virágok!... Édes kis babavirágok!... Viruló édesanya!... Turbékoló galambok és napsugár!... Ugye boldog, Szigetiné lelkem?... Itt megyek el a villa előtt. Betekintettem a kerítés rácsa között s mintha csak a boldogság ragyogott volna ki reám és nem bírtam ki, hogy be ne jöjjek. Hogy vannak, Szigetiné lelkem?

- Köszönjük szépen tisztelendő atyám, éldegélünk. Méltóztassék befáradni!

- Dehogy megyek lelkem, dehogy megyek, nem zavarom a dolgában. Inkább üljünk le itt egy kicsit erre a kis padra és nézzük ezt a két szép babát. Játszatok picikéim! Ejnye, de szép kis kutyátok van! Nahát! Gyertek csak ide! Hátha előkerül valami az öreg tisztelendő bácsi reverendájának zsebéből. Nézzétek csak: van egy kis cukrom!... Neked is egyet!... Hogy hívnak picikém lelkem?

- Szideti Évite!

- Nagyra nőjj édes gyermekem és óvjon meg az Isten az élet utain.

- No, neked is egyet! Hát téged hogy hívnak, pici fiam?

- Pistuta!

- Adjon Isten neked is sok erőt kicsi fiam és Isten erősítse bennetek a testvéri szeretet egymást oltalmazó erősségét, mert testvér nélkül sokszor, de nehéz az élet! Nincs, aki védjen!... Nincs, aki oltalmazzon!... Nincs kinek panaszkodni!... Nincs kinek sírni!... És nincs kivel örülni!...

Szigetiné lelke megvonaglott a nagy szavak nyomán. Arca pirosra gyulladt, mintha csak a lelkét perzselő tűz égetné egész lényét. Az alig néhány perc eseményei valahogyan, véletlenségből, kínozóan összetorlódtak lelke előtt: az egyetlen kis leány; a két gyermek együttkacagása; a kiskutya; a gólya; az öreg pap tévedése; a papi ajkak égiszózatszerű beszéde és elkövetett bűne most sokszorozott mértékben gyötörte testét-lelkét. Nem bírta ki az öreg és már feledékeny pap előtt, hogy eltagadja a valót és szemeit lesütve, kötényét igazgatva megszólalt:

- Nem testvérek ők, tisztelendő atyám... Évikémnek nincs testvérkéje, Pistuka a báróék gyermeke - és könny csillant meg újra a szemeiben. Aléltan lecsukló szemhéjairól lassan letörölte könnyeit és - talán tudtán kívül, mintegy vezeklésül - e szavak hagyták el ajakát halk erőtlenséggel: pedig már lehetett volna!

Az öreg pap hallotta!... Az öreg pap észrevette az anyaszemek most olyan sokat ígérő harmatát s megfogta Szigetiné kezét. Istenes, öreg lelke megértette a könnyeket szenvedő édesanyai lélek gyötrelmeinek okát, de megérezte a bűnbánat kézremegtető fájdalmát is. Két kezébe fogta Szigetiné remegő kezét és enyhe, öregpapos jósággal békítő simogatásba mozdultak az öreg kezek.

Szigetiné az öreg pap arcába támasztotta könnybenúszó szemeit; arca mély fájdalomba merevült és úgy érezte most, mintha az öreg pápaszemeken keresztül az Isten megbocsájtó és könyörületes szemei ragyognának felé. Meggyónt az öreg pap előtt Szigetiné s egy boldogító vágyakozás forró sóhajának meleg szellője meglengette az öreg pap hófehér hajfürtjeit.

A tisztelendő atya megérezte, megértette Szigetiné lelkének az egek tisztaságába emelő, néma gyónását. Öreg kezei most még szorosabbra zárultak a fiatal, remegő anyakéz körül és papi lelkének minden melegségével egészen közel hajolva a szenvedő anyalélekhez, megszólalt:

- Édes leányom! Első utad a gyóntatószék legyen! Én feloldozlak bűneid alól. Tíz Miatyánkkal és tíz Üdvözléggyel könyörögj az Egek Urához bűneid megbocsájtásáért. Az Isten a mi Atyánk! A lélek mélyéről fakadó bűnbánat a legnagyobb érték az Isten előtt. Az Isten bőkezű a bűnbocsánatban. Anyalelked szent vágyát sóhajtsd bele vezeklőimádba és vágyad teljesülni fog.

Ez utóbbi szavak úgy hatottak Szigetiné lelkére, mint jégzápor után a mindent új életre keltő napsugár. »Vágyad teljesülni fog« - hangzott bele a lelkébe újra, meg újra. Arca szinte áhítatsugárzással felvidult, bánatkönnyei langyos örömkönnyekként simogatták szép arcát... a lelke mosolyba derült... és megcsókolta az öreg pap kezét.

Ebben a pillanatban cserkészkürt harsant és jókedvű kis cserkészfiú kellemes melódiájú indulója zengett bele a levegőbe.

Szigetiné lelkére úgy hatott most a sok gyermekszájról szálló dallam, mintha talán az égi ígéret üzent volna máris számára s most zsoltáros dallamként szállna felé a megbocsájtás és ígéretes biztatás. Szeretett volna kiszaladni az utcára és az ott menetelő kisfiúkat mind-mind sorba ölelni és szívéhez szorítgatni.

Pistuka felfigyelt az ismerős dallamra. Évikére nézett mosolyra nyílott arccal és megszólalt:

- Évitém! Gyele! Jönnet a cseltészet! Bizstosan jön a Dézsa, med a Lacsi! Gyele Évitém! - és egymás kezét fogva szaladt a két csöppség a kapu felé.

Az öreg tisztelendő atya nyitott kaput a két kis gyermeknek.

Ott állott a két gyermek a kapu előtt, tágra nyílt szemekkel és nézték, nézték a dalosajkú cserkészeket. Mögöttük állott a fehérhajú öreg pap és rózsásra nyílott arccal a megnyugodott és bizakodó lelkű édesanya.

- Pistukám! - szólott ki a sorból Komáromy Géza cserkészfiú a kis öccse felé. - És Pistuka, gyermekes gondatlansággal elengedte Évike kezét s szaladt, szaladt a kis bátyja felé. Géza felkapta kisöccsét és magával vitte.

Pistuka parányi lelke, úgy látszik, megérezte a súlyos tapintatlanságot, mert kis kezével, tágranyílt nevetéssel visszaintegetett a szomorúan ottmaradt Évike felé.

- Elfutott a kis testvére után - szólalt meg tanítójósággal az öreg pap és szavainak mély értelmét szemeinek művészetével belevéste Szigetiné lelkébe, amit az édesanya meg is értett.

Az öreg tisztelendő atya észrevette Évike csöpp arcán a megbántódást, de az édesanya is észrevette.

A kis Culi kutya sietett leggyorsabban Évike vigasztalására és vidám csaholással ugrándozott Évike vállai felé. Évike felkapta a kiskutyát, magához ölelte; majd szomorú arccal az édesanyja arcába nézve, belepanaszolta az édesanyja lelkébe csöppnyi szíve fájdalmát:

- Loss Pistuta,... itt hagyott!... Pedid olyan jót jáccsottunt!... Gyele Csuli, ugye te nem haccs itt? - És kis kutyáját drága, két kis karjával még forróbban magáhozölelve, csak állott tovább az édesanyja és az ősz pap előtt.

- Majd visszajön az, Évikém, - szólott az édesanyja vigasztalólag és megsimogatta kis fejét. De ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan érzés kelt Szigetiné lelkében a kiskutya iránt is és jóleső érzéssel azt is megsimogatta, kis leánya karjaiban.

Az öreg pap lelkébe szinte belefájdult a testvérnélküli csöppség pillanatnyi árvaságérzete és hogy mennyire szereti a kis kutyáját s milyen boldogan bízik annak hűségében! - Öreg lelkének sok volt már az előzmények után s enyhe harmattal az öreg szempillákon... kezet nyújtott Szigetiné felé és búcsúzott:

- No, áldja meg az Isten, Szigetiné lelkem! - A gyóntatószéknél várom! Vágyainak viselje gondját a Mindenható... Azután Évikéhez fordult: pá, Évike baba! Nézd picikém, neked adok még két szem cukrot! - Ezzel lehajolt a pici leányhoz és megcsókolta mindkét babaarcát.

- Tezsit csótolom. Tösönöm sépen - válaszolt Évike és parányi derekát édeskedvesen meghajtotta a tisztelendő bácsi felé.

Szigetiné karjára vette pici leányát és hosszan nézett a távozó öreg pap után.

Évike egyik kezével édesanyja nyakát ölelte, másikkal kis kutyáját szorongatta és megszólalt:

- De jó bácsi ezs a papbácsi!... De miélt sils anyutám!... Nézsd, neted adom azs egyik csutlot, de ne sírj anyutám!...

Szigetiné két karral magához ölelte egyetlen mindenségét és befutott vele az utcáról.

II. FEJEZET

 

A jóízléssel berendezett kis lakás hálószobájának kerevetén édes, ebéd utáni álmát aludta az édesanya és az édesanyai ölelő karokban a kis Évike. Anyuka csupán az Évike kedvéért dőlt le egy kicsit, de azután mégiscsak elnyomta őt is az álom.

Az ebédlőasztalán rajzok, tervezetek, hosszú oszlopokba sorakozott számokkal teleírott papírok hevertek. Munka! Csupa munka! És most valahogyan gazda nélkül állott a sok dolog.

Nem tudta magának megmagyarázni a dolgot Szigeti mérnök, de nem ment és nem ment a munka. Csak ült az asztal mellett és most soha nem érzett fájdalommal szenvedett a feleségéért és pici leányáért. Szinte jólesett volna lelkének, hogy odamenjen a csendben alvókhoz, két karral körülölelje őket és csókolja; csókolja mind a kettőt... Szorongó érzéseinek nem tudott nyomára jönni, bár már össze-vissza kutatta lelkének minden zegét-zugát. Hát persze, idegesség - futott át az agyán - Aludjatok édeseim!... És gondolatban egy-egy édesapai csókkal édesítette az alvók álmát. Azután - mintegy legyűrve lelkének érthetetlen, aggódó megmozdulását - hozzáfogott a munkához, bár érezte, hogy csak fél lélekkel végzi teendőit. Lelkének másik fele - a tudatalatti lelkimezőkön - harcolt azzal a sötét árnyékkal, amely a jövőből vetődött elé, övéit annyira szerető lelke számára.

A hálószoba kerevetéről egy kis mozgás hallatszott ki, a máskor oly könnyedén, de most annyi kínnal dolgozó édesapa felé.

Szigeti mérnök szinte ijedten kapta fel a fejét írásairól és mereven nézett kedvesei felé.

- Dolgozol Bélus?... Ne segítsek? - szólott ki súgó hangon Szigetiné.

- Nem szükséges, Gizikém. Csak pihenj. Most rajzot készítek. Majd inkább estére. Aludjatok kedvesem!

Pár perc múlva nyílt az ebédlő ajtaja és lábujjhegyen belépett Julcsa, a cselédleány.

Szigeti mérnök ujjának jelével figyelmeztette a lassú beszédre az ijedtarcú leányt.

- Mérnök úr kérem - súgta a leány - egy ember van itt! Azonnal szeretne beszélni a mérnök úrral. Valami nagy baj történt, a gyárban.

Az egyszerű leány szavai úgy hatottak most a mérnökre, mint iránytvesztett hajóra madarak húzása: Ez az! - hasított bele a lelkébe - és biztosan tudta, hogy nagy bajok tornyosultak fel előtte, bár még a valóból semmit sem tudott.

- Mérnök úr kérem, tessék azonnal kijönni a gyárba, a vezérigazgató úr is kint van már!... - és szinte lihegett az öreg gyári szolga.

- Hát mi történt Mihály bácsi? Nyugodjék már meg és legalább tudjam mi a baj.

- A laboratóriumban nem tetszett eloltani a gázlángot és valahogyan tüzet fogott ott valami éghető. A laboratóriummal együtt a fél iroda is leégett. Az irattár csaknem teljesen tönkrement. A tűzoltóparancsnok már meg is állapította, hogy a mérnök úr asztalán maradt égve a gázláng... és az okozta a tűzet... Mérnök úr kérem... én úgy sajnálom a mérnök urat...

- Tényleg nem oltottam el, amikor eljöttem! - elevenedett meg e pillanatban a véletlen mulasztás Szigeti mérnök emlékezetében.

- Julcsa! - fordult a cselédleányhoz szinte merevvé vált arccal - míg vissza nem jövök, erről egy szót se szóljon a tekintetes asszonynak! Megértette?

- Igenis, mérnök úr... kérem.

Ideges mozdulatokkal összekapta az asztalról az írásokat, rajzokat, aktatáskájába dobta őket és lábujjhegyen, de gyors léptekkel besietett a hálószobába.

Szigetiné felébredt. - Mi az Bélus? Hová mégy?

- Bemegyek a gyárba, kedvesem... Kint hagytam egy rajzot... és... és anélkül nem tudok tovább dolgozni. De jövök rögtön. Szervusz kedvesem. És csókkal búcsúzott a feleségétől. De ez a csók, most, valahogyan, hirtelen, könnyes is lett. Azután lehajolt Évikéhez és pici piros arcára rálehelt egy forró édesapai csókot. Szervusz Gizikém! - És szokatlan gyors léptekkel kisietett a lakásból.

Szigetiné lassan kihúzta karját Évike feje alól és az ablakhoz sietett. Éppen akkor szállott be a gyár autójába a férje és az öreg Mihály szolga a soffőr mellé ült.

Szigetiné kezei akaratlanul az ablak zárjára mozdultak, hogy kiáltson valamit, de az autó szinte beleugrott a gyors iramba és már el is tűnt a villa elől.

***

- Julcsa!

- Én nem tudok semmit, tekintetes asszony kérem!

- Hát miért volt itt a gyári szolga? Nem hallotta mit mondott? Ha egyszer maga beszélt vele! Julcsa beszéljen! Valami baj van? Beszéljen!

- De kérem szépen... a mérnök úr megtiltotta...

- Beszéljen! Beszéljen Julcsa! Mi történt a gyárban?

- Tekintetes asszony kérem... nagy tűz volt a gyárban!

- Jaj Istenem! Őrizz meg bennünket! - kiáltott fel Szigetiné és a telefonhoz rohant. Hiába csengetett, a gyár nem jelentkezett.

Mint árvíz idején a folyamparti lakos, úgy futkosott most Szigetiné gondolata, hogy hogyan is segítsen?! Merről is segítsen?

Egy másik telefonszámhoz menekült:

- Halló!... Itt Komáromy báró!

- Jó napot kívánok méltóságos uram, itt Szigeti mérnökné.

- Oh! Milyen nagyon kedves meglepetés! Kezeit csókolom nagyságos asszonyom! Mi újság? Minek köszönhetem ezt a kedves percet?

- Ne tessék haragudni méltóságos uram, de...

- Dehogy haragszom, nagyságos asszonyom, sőt... nagyon örülök, hogy hallhatom a hangját, hiszen...

- Méltóztatott már értesülni a gyárban történtekről, méltóságos uram?

- Ugyan, ugyan, nagyságos asszonyom, ne tessék amiatt aggódni. Valami kis tűz volt, ahogyan engem röviden értesítettek. Bár az igaz, hogy az elnöknek apródonként szokták az effélét beadni. Nekem kis tüzet jelentettek. Dehát egy-két kis tüzet még kibír az én gazdag részvénytársaságom. Egyébként miért olyan izgatott a hangja nagyságos asszonyomnak? Csak nem a tűz miatt?

Szigetiné remegő hangon válaszolt: a vezérigazgató úr Béláért ideküldötte az autót és rögtön magához kérette... Én úgy aggódom most méltóságos uram!...

- Ugyan-ugyan! Nagyságos asszonyom! Ne legyen gyerek! Egyébként hogy vannak!... A napokban... sikerült végre... egy szép fényképfelvételhez jutnom.

Szigetiné nem értette a fényképügyet és hallgatott... - Hiszen a lelke már más utakon járt, mert félt... nagyon félt!

- Nem is érdekli, hogy milyen felvétel? - kérdezte nyomatékos hangon a báró.

- De igenis... méltóságos uram... parancsoljon! Igenis!... Egy felvétel... - és közben szinte már remegett a félelmetes sejtésektől.

- Innen az egyik, emeleti szoba ablakából vettem fel azt a szép képet - folytatta Komáromy báró mosolygós és nyomatékos hangon - a galambok, a kis Évike és még... »Valaki« csak úgy ragyogott a virágok között... Szeretném egyszer... megmutatni... nagyságos asszonyomnak... a képet...

Szigetiné csak hallgatott.

- Halló! - szólott közbe a báró.

- Igenis, méltóságos uram. Hallom... Még itt vagyok.

- No nem kell azon a kis rossz tűzön olyan nagyon aggódnia. Én biztosítom, hogy Béla barátomnak nem lesz semmi bántódása! De miért is lenne? Hogyan is lenne?... Nagyon szép a... felvétel... Megmutathatom... egyszer?...

Nem tudott az utóbbi kérdésre válaszolni. A szíve rosszatsejtően dobogott és remegő hangon megszólalt:

- Köszönöm szépen, méltóságos uram... Bocsánat az alkalmatlankodásért... Jó napot kívánok.

- Dehogy is alkalmatlan! Sőt!... Kezeit csókolom nagyságos asszonyom.

Szigetiné a telefonkagylón felejtette a kezét, amint a helyére tette. Kínozóan bántó gondolatok futkostak az agyán át és azután szinte futva menekült el a telefon mellől. Besietett a hálószobába és az alvó Évike mellé ült a pamlagra. Remegő kezét kisleánya lábára helyezte és egy kínozóan fájdalmas rosszatsejtésnek minden testi erőt elrabló hatása alatt, remegő ujjai ölelgetve mozogtak a pici lábakon. A gondolatok pedig cikáztak, villogtak az édesanyai lelken keresztül-kasul: Mi lesz veled és velünk?! Édes drágaságom! Mi lesz, ha mindenki elhagy?... - És ráhullott könnyei mellé egy forró csókot is odalehelt a picike lábakra.

Évike felébredt. Piciny karjai a jóízű álom után kellemes nyújtózásba mozdultak. Az éjfekete, ragyogó szemek kinyíltak. A bájos babaarc tág nevetésbe nyílott - mint napsugár felé a nyíló rózsa - és »édes anyutám« szavakra ölelésre hajoltak a kis karok anyuka felé. »Medcsótollat anyutám« szavak után az édesanya karjaival magához láncolta pici leányát, de úgy... mint talán még sohasem!...

Szigetiné legyőzte hangos zokogásba erőszakoskodó szenvedését és mosolyt erőltetve ajakára, fájó ölelésben babusgatta kisleányát:

- Jól aludtál Évikém?... Most felöltözünk a szép ruhába... és elmegyünk autózni, kislányom... Megnézzük apukát a gyárban... - S mintha csak kisleánya felébredt lénye adta volna lelkének a tanácsot, már sietett is, hogy ígéretét beváltsa... a kicsi leányának.

- Julcsa! Telefonon hívjon egy autót a villa elé! A villa számát pontosan bemondja! Rózsasor 10!

- A Csulit is elvissüt autózsni? Anyutám?

- Most ne vigyük Évikém. Majd máskor!

S amint a villa elé érkezett bérautó kürtjének hangja betört a kis lakás csupa izgalommal fűtött levegőjébe, Szigetiné felkapta Évikét és szinte futott vele az autóig.

- Vegyészeti gyár! Harmadik kapu! Siessünk kérem!

És az autóban remegő hangon tanítgatta a kicsi leányát valami szépre, valami meghatóra, valami segítőre: - A bácsiknak majd szépen köszönjél Évikém. Amelyik bácsi apukával beszél, annak csókolj kezet, hajtsd meg magad szépen, úgy, amint tanítottalak, picikém. Ha kérdez valaki, ügyesen felelj, édesem... nagyon ügyesen!... - Óh!... Ugyan mit tegyünk még?... Mit még?... Istenem... ha baj van... - és szinte szeretett volna szólni a soffőrnek, hogy hajtson, hajtson, mert érezte, hogy most együtt kell lenniök apukával... hátha akkor?!...

* * *

- De igenis, méltóságos uram, a tűzrendészeti vizsgálat már pontosan megállapította, hogy Szigeti mérnök gondatlansága okozta a tűzveszedelmet - hangsúlyozta a telefonba a vezérigazgató, az elnöknek, felhívásra adott, részletes beszámolóján.

- No, de azért nem kell az ügyet nagyon élére állítani egy olyan jó munkaerő ellen, mint Szigeti mérnök - válaszolta Komáromy báró. - Csak azt nem értem, vezérem, hogy az én, illetve a közgyűlés megkérdezése nélkül miért mondott fel a mérnöknek, pláne azonnali hatállyal? Nem olyan könnyű ma a jó munkaerő pótlása. Elvégre bármelyikőnkkel is megeshetett volna hasonló, vagy akár még veszedelmesebb következményű, véletlen mulasztás is. Kérem, emberek vagyunk! Minden biztosítva van! Ezer módja van az okozott károk elintézésének. Elvégre Szigeti mérnök még fiatal ember és a kár értékösszegét eloszthatja a gyár akár negyven évre is, és havonkint levonhatja tőle, vagy tudnám is én hamarjában, de másként, vezérem, másként, nem pedig rögtön elzavarni egy jó embert. Bizonyára nem szándékosan mulasztott, ha mulasztott is. Minden esetre, vezérem, megbocsájt nekem, de... az elbocsájtás kérdését... ez ügyben, magamnak fogom fenntartani és a tűzzel kapcsolatos minden ügyet én óhajtom a hatóságokkal is letárgyalni. Kérem, ezen elhatározásomat rögtön hozza tudomására Szigeti mérnöknek.

- Már elment a gyárból, méltóságos uram, de parancsára rögtön utána üzenek.

- Ejnye, ejnye, vezérem! Nem kell semmit sem elhamarkodni! No látja, látja!... Egy olyan embert nem lehet!... Nem lehet!...

Mikor letette a kagylót Komáromy báró, szinte kissé tetszett is neki az ügy »elhamarkodott« állapota, mert így még jobban feltűnik majd... hogy »milyen sokat tesz«... a mérnök... és... szép felesége... érdekében. Szorosan személyes ügyévé vált a dolog. Egy cigarettára gyújtott. Lefeküdt a pamlagra és fújta, fújta a füstöt s néha-néha kissé mosolygott is...

* * *

Szigeti mérnök aktatáskáját a jobb hóna alá szorítva, maga előtt összekulcsolt kezekkel, támolygó lépésekkel haladt a gyárból kifelé. A kapuban megállott és szinte vak szemekkel meredt bele tekintete, kétségbeejtő életük világába.

Egy bérautó állott meg ebben a pillanatban a gyár kapuja előtt. Az autó nyitott ablakán keresztül egy édes gyermekhang kiáltott reá a lesújtó jelen és kilátástalan jövő zegzugos útjain most még csak tapogatózni is képtelen, kétségbeesett édesapára:

- Édes aputám!

Szigetiné szinte kiugrott az autóból. Évikét gyors mozdulattal kiemelte és férjéhez sietett.

- Mi történt Bélus?

A mérnök nem tudott rögtön válaszolni. Válasz helyett lehajolt kicsi leányához, magához ölelte és csókolgatta mindhét arcát.

Szigetiné megérezte, hogy férjének most nagy szüksége van a megértő feleség lelki-erejére. Férje után nyúlt, felemelte, egyik karját a karjába öltötte és így szólt:

- Bélus! Kedvesem! Ugyan-ugyan! Minden rendeződni fog! Mi történt kedvesem? No mondjad!

Apuka helyett Évike szólalt meg:

- Anyutám... Hát tinet tösönjet sépen?... Tinet csótojjat tezset?... Tinet hajcsam med sépen madam, úgy mint tanítottál?... Hát nincs itt senti... csat egyedül vagyunt! - Ártatlan kis lelkét talán csak az bántotta, hogy a betanult kis leckét nincs kinek felmondania, de most mégis olyan megindítóan pompázott ártatlan gyermeklelkének bánatos panasza a kétségbeesett szülők sötét felleggel befedett életegén.

Szigeti mérnök kis leánya fejét magához szorította. Ránézett feleségére és azután édesen-beszédes ajakú kis leányához szólott:

- Kinek akartál köszönni, édes drágaságom?

- Ati besél te veled, édes aputám. Anyutám mondta! Bizstosan azsélt, hogy ne haladuggyon lád azs a bácsi. His te jó aputa vagy, aputám.

- Kitől tudtad meg a bajt, Gizikém?

- Senkitől, kedvesem. Én még alapjában véve semmit sem tudok, csak annyit, hogy tűz volt a gyárban. De megéreztem, hogy most itt van a helyünk melletted. Hogy most együtt kell lennünk mindhármonknak. Mi történt tulajdonképpen, most már mondd meg, Béluskám!

Szigeti mérnök először hosszan nézett jó feleségére s azután súgó, erőtlen hangon megszólalt:

- Elbocsájtottak... Én okoztam a tűzet... Nyitva felejtettem a gázlángot...

Szigetiné szótlanul maradt. Válasz helyett magához szorította férje karját és másik kezének remegő ujjai Évike fején ékeskedő, nagy, piros szalagcsokrot babrálgatták, minden bizonnyal önfeledten. »Komáromy báró majd segít!« - villant át az agyán, de ez a gondolat szinte fázós didergéssel megremegtette a lelkét. Minden erejét összeszedte és remegő ajkai már éppen biztató szavakra akartak nyílni, amikor a nagy épület első emeletén kinyílott a vezérigazgató szobájának ablaka és a vezérigazgató hangja ömlött reá a három bánatos emberre:

- Mérnök úr!

Mindhárman ijedten vetették tekintetöket a hang irányába.

- Tessék csak várni egy kicsit, - folytatta a vezérigazgató - ne tessék még elmenni. Beszéltem az elnök úrral és...

Nem tudott tovább beszélni a vezérigazgató, mert meglátta, hogy odalent a pici leány csöpp kezével megfogja kis ruháját, bájosan meghajol és édes gyermekhangon kiált fel hozzá:

- Tezsit csótolom, bácsi! Jó aputa azs én aputám! Ne tessét lá haladudni, nagyon sépen télem.

- Nem haragszom én rá, édes gyermekem - válaszolt kedvesen a vezérigazgató, - rögtön jövök! Tessék megvárni. - S az ablak hirtelen bezárult.

Szigetiné még mindig karonöltve tartotta férjét és a lábaik előtt pompázott a maga apróságában az édesajkú kis leány, amikor közeledett feléjük a vezérigazgató.

Évike újra meghajolt és a »Tezsit csótolom« ismételt elmosolygása után elébeszaladt a vezérigazgatónak és megcsókolta a kezét.

A vezérigazgató ölébe kapta Évikét és arcához szorította picike arcát. Azután kedvesen kérdezte tőle:

- Hogy hívnak téged, picikém?

- Szideti Évite! Ugye nem tetsit haladudni azs én aputámla? Jó aputa azs én aputám!

- Nem haragszom én rá, édes picikém!

Látod?!... anyutám. Hallod?!... aputám... Most mál ne siljatot!... Ezs a bácsi jó bácsi!... Méd eccsel medcsótolom a tezsit.

- Oh, de édes gyermek vagy - csodálkozott elragadtatással a vezérigazgató s azután: kezeit csókolom nagyságos asszony és barátságosan kezet fogott Szigetinével. Majd - Évikét az ölében tartva - a mérnök felé fordult és így szólt:

- Ne haragudjék mérnök úr, hogy ebben a hirtelen keletkezett zűrzavarban elhamarkodott kijelentést tettem az állását illetőleg. Az elbocsájtás kérdésében az elnök úr magának óhajtja fenntartani a döntést, de biztosíthatom, hogy az elnök úr nagy jóindulattal fogja kezelni az ügyét. Nem lesz semmi baj. Tudom, hogy nagy lelki-megrázkódtatást okozott önnek át sem gondolt kijelentésem s ezért egyheti szabadságot engedélyezek. Pihenje jól ki magát. No, Isten vele mérnök úr! - S ezzel kezet nyújtott a szótlan, de felvidult arcú ember felé. Azután Évikét letette a földre, lehajolt hozzá és elővette a pénztárcáját:

- Szereted-e a csokoládét édes babukám?

- A csotoládét... Azst bolzsastó nagyon! - és nevetés ragyogott a bájos gyermekarc minden parányáról.

- Hát akkor válassz egy nagy pénzt és anyuka vesz neked »csotoládét« - s kinyitotta a pénztárcáját a vezérigazgató.

Évike először az anyukájára, azután az apukájára nézett. De bizony onnan most nem kapott semmi jelt, mert az a két arc most olyan volt, mint vihar után a kerti virágok: fájt még a vihar. A kíméletlen csapások után még dideregtek a lélek szirmai. Remény, könyörgés és talán ima ünnepelt most a két arcon.

- No, bátran picikém - kedveskedett a jólnevelt kislánynak a vezérigazgató, - vedd ki a fehérek közül a legnagyobbat!

Évike még egyszer beleragyogott egy édes nevetéssel a vezérigazgató szemeibe, kis fejét félrebillentette és kivett... egy kétpengőst.

- Tösönöm sépen... bácsi - és egy nagy sóhaj emelte meg a pici keblet.

A vezérigazgató nem bírta ki, hogy arcon ne csókolja az édes teremtést. És azután: jó pihenést a szabadságon, kezeit csókolom, pá picikém és azonnali rendelkezésére a gyár luxus-autója szállította haza a megnyugodtakat és reménykedőket.

III. FEJEZET.

 

A Komáromy villa emeleti folyosójára vezető kényelmes lépcsőn két gyermekláb csoszogva igyekezett felfelé. Majd az emeleten lévő könyvtárszoba ajtaján egy gyermekkéz halkan kopogtatott.

Komáromy báró ijedten kapta le szemei elől a látcsövet. Az ablak mellől az íróasztalhoz lépett egy szökellő lépéssel. A látcsövet letette az asztalra.

- Tessék!

Az ajtó nem nyílt.

- Tessék! Tessék! Ki az?

Újabb kopogtatás és már hangzott is a gyermekszájról:

- Nyisd ti apustám! Nem élem el a tilincset!

A báró felismerte a kisfia hangját; az ajtóhoz lépett és mosolyogva kinyitotta. - Te vagy, Pistukám?

- Én vagyot apustám! Feljöttem hozzsád. Seletnét tépestönyvet nézsedetni.

Na gyere kisfiam. Majd adok egyet.

Pistuka belépett és először is a látcsövet vette észre.

Komáromy báró a könyvállványhoz lépett, hogy képeskönyvet keressen kisfiának.

Pistuka ezalatt felvette a látcsövet, felmászott az ablak melletti székre, a látcsövet szeméhez illesztette és örömteljes hangon megszólalt:

- Nézsd csat aputám! Innen éppen Évitééthezs lehet látni. Ott megy Évite azs anyutájával. Én úgy seletem ezst azs Évitét!

Komáromy báró elmosolyodott kisfia szavaira, de azután - mintha valami bántót is érzett volna a gyermekszavakból - oktató hangon megszólalt:

- Gyere onnan, kisfiam! Nem szabad! Csúnya dolog az, begukkerezni másnak az udvarába.

- Miélt csúnya, aputám? De hát én úgy seletem ezst azs Évitét! Attol is csúnya?... aputám.

Komáromy báró érezte, hogy most az egyszer nem bír a gyermekokoskodással és mosolyogva felelt:

- No jó, hát akkor nem annyira csúnya,... de... azért gyere onnan kisfiam. - És közben valami ellenállhatatlan vágyakozás odavitte a bárót az ablakhoz s amint kisfia után nyúlt, hogy leemelje a székről, a távcsövet is kivette a kezéből és a szemeihez illesztette.

- A gyermek figyel!... Mindent észrevesz!... s már hangzottak is Pistuka szavai:

- Te is seleted Évitét, aputám... Attól nem csúnya dolod... csat nézzsed!

A báró nem szólt semmit kisfia szavaira. Egy kis szégyenkező mosoly akaratoskodott az arcán, miközben kézbe adta kisfiának a képeskönyvet.

- Tessék kisfiam! Képeskönyv. Nézegessed!

Újra kopogtatás hallatszott az ajtón és már lépett is befelé a báróné.

- Itt vagytok, Géza? Mit csináltok? A gyerek mikor jött fel? Nem is vettem észre.

- Most jöttem fel, anyustám. Mednézstüt Évitét duttellal. Azs anyustáját is láttut.

- No csak el ne szakítsd a könyvet, kisfiam! - szólt rá a báró beszédes kisfiára.

- Dehogy satítom, apustám. Méd ti se nyitottam - védekezett az alaptalan gyanúsítás ellen a mit sem sejtő gyermek.

- Te Géza! - szólott a báróné - most beszéltem telefonon Romanovszky grófnővel és úgy döntöttünk, hogy holnapután elutazunk a Riviérára. Ugye mehetünk?

- Kedvesem, én most semmi szín alatt nem tudok menni. Rengeteg a dolgom még a héten. Sok közgyűlésem van, azután pedig most hol egyik, hol másik intézőnek van reám szüksége. Tudod mit? Ti lementek s mihelyt dolgaim kevesbednek, én is utánatok megyek.

A bárónő nem erőszakoskodott.

- Rendben van... - S mintha talán egy enyhe vonal örömbe rándult volna az arcán. A kisfiához szólott azután:

- Lejössz Pistukám, vagy itt maradsz még?

- Itt maladot aputámmal méd egy ticsit.

- A báró íróasztalába helyezte a gyermekszáj miatt majdnem áruló látcsövet.

* * *

Semminek sem hívták a Szigeti mérnök ajándékvakációját. Az azelőtti, kedves, jó családi hangulatot mintha valami sötét felleg borította volna be és a megszokott, kacagós, jó együttörülés is kiveszett volna életükből. De ezt mindketten próbálták egymás elől elrejteni s titokban mindketten aggódtak egymásért. Aggódó félelmük szívremegtető fájdalommal találkozott, valahányszor csak foglalkoztak Évikével.

- Te Gizikém, - szólott az egyik nap unalmas délutánján Szigeti mérnök a feleségéhez - én eddig valahogyan észre sem vettem, hogy milyen nagyon egyedül is vagyunk mi itt a főváros tövében. Az én életemet eddig olyan tökéletesen kitöltötte a munkám és amikor hazajöttem, olyan jó volt itthon. Most pedig ez a váratlan szabadság, tudja az ég, de nekem úgy... úgy a nyakamra ült!... Csak már telne el még ez a keserves két nap!

- Hát bizony édesem, - válaszolt Szigetiné - mi ugyan nem sok rokonnal dicsekedhetünk sem itt, sem a fővárosban, sem a vidéken. Egy évvel ezelőtt temettük el Kecskeméten a nagynénédet s ezzel a rokonság meg is szűnt.

- Te Gizikém! Tényleg? - csodálkozott meglepődéssel a mérnök - Hát nem abszurdum!... Tulajdonképpen már senkink sincs!... Egyedül vagyunk... Ha valami bajba kerülnénk, kihez is fordulnánk?... - S ezzel egy nyomatékos tekintettel a feleségére nézett és azután az előttük játszadozó Évikére meresztette tekintetét, amely tekintet a pici leány lényét elhagyva, de azon keresztül, belemerült a kilátástalan jövőbe. A lelkébe belefájdult egy nagy-nagy, szomorú megsejtés és így folytatta a beszélgetést:

- Hát bizony, az a tűz, kedvesem!... De megjárhattuk volna vele!... Mit is csináltam volna?... Kihez is fordultam volna?!...

Úgy beszélt, mintha már teljesen elintéződött volna az egész tűzeset, és a villámként lecsapott elbocsájtás. Pedig hát lelkében éppen úgy remegett az első munkanaptól, mint hajótörést szenvedett és megrémült ember, a közelgő, elkerülhetetlen hajóraszállástól.

Szigetiné nem válaszolt, csak nézett maga elé. Lelkét elfoglalta a testvér- és rokonnélküliség gondolata és azt mérlegelgette, hogy titokban őrzött, boldogító örömét közölje-e most férjével.

- Gyere ide Évikém! - szólott Szigeti mérnök kis leánya felé - Ez is olyan árva!... Ez is olyan egyedül van!... Nincs, akivel játszék!... Nincs, akivel kacagjon!... »Azóta« az elnök úr kisfia sem jön hozzá játszani. Bizonyára nem engedi az édesapja...

...Ezek a szavak úgy hatottak Szigetiné örömötrejtegető lelkére, mint hosszú tél után az első tavaszi napsugár madarak ajkára: Megfogta férje kezét,... arcát megszállta egy mindentmondó mosoly és csak ennyit mondott:

- Bélus!... Nem lesz már sokáig... egyedül...

A mérnök visszaszorította felesége kézszorítását és szó nélkül nézett reá. A két arcon kinyílott most egy-egy mosolyból született nevetés s azután megcsókolta egymást az örömtelen napon boldogságot találó két szülő.

* * *

Elérkezett a félvevárt nap. Szigeti mérnököt fél nyolckor a villa kapujáig kísérte a felesége és a kapunál csókkal búcsúztak egymástól az eltagadott félelemmel bizakodók.

Alighogy Szigetiné visszatért a lakásba, egy erőset berregett a telefon.

- Halló! Itt Szigeti mérnökné! És ott?

- Csókolom a kezeit nagyságos asszonyom! Komáromy báró!

Szigetiné egy kissé megremegett, de nyugalmat és még egy kis enyhe mosolyt is erőszakoló hangon szólott:

- Méltóztassék parancsolni méltóságos uram! Mivel szolgálhatok méltóságodnak! Béla éppen most ment ki a gyárba!

- Ugyan-ugyan, nagyságos asszonyom, ne tessék már azt a rangot olyan nagyon hangsúlyozni. Hát olyan szigorú embernek tart? Láttam, hogy most ment el a férje... Olyan szerencsés vagyok az emeleti lakással... hogy... - illetlenül bár... - de... éppen az udvarba látok, ha akarok. Amint kilép nagyságos asszonyom a lakásból... én már... látom!... Nem veszi észre... sohase?...

- De méltóságos uram! Megbocsájt,... de...

- Bocsásson meg, hiszen tudom, ezer más diszkrétebb, illőbb, szebb, megfelelőbb módja volna az ügynek, de én már teljesen tehetetlenné váltam jelenlegi érzelmeim irányításában. Eltévedtem!... és nem, nem vagyok képes módot találni. Egy hete várok és gondolkodom, hogy hogyan?... Adjon tanácsot!

- Bocsásson meg méltóságos uram, de rögtön leteszem a kagylót:...

- Azzal még nem lesz elintézve semmi, nagyságos asszonyom! Hát nem gondolkodott azon, hogy »Azóta« miért nem engedtem át a kisfiamat Évikéhez... Azért, hogy majd érte küld... Azért, hogy majd talán... érte jön!

- Jaj Istenem! Méltóságos uram, én ezt nem bírom! Ne haragudjék... Ne is tessék!...

- Nagyságos asszonyom, fél óra múlva jöjjön el velem egy kis autóútra. Magam vezetem a kocsit.

- Méltóságos uram, megbocsájt... Jó napot kívánok!... - És ezzel letette Szigetiné a telefonkagylót. Remegett egész lényében, mert érezte, tudta, hogy most zsarnoki hatalommal állította szembe az élet. Leült egy székre és kezeibe temette szép arcát. Arcára kiült a kétségbeesett lélek minden életerőt elsöprő tanácstalansága, merevsége.

Oh!... ha most mégiscsak elbocsájtják Bélát!... - sóhajtotta bele a forróvá vált levegőbe - és nyitva maradtak a szép piros ajkak. A nagy kérdés szinte megállította száguldó gondolatcikázásait és mintegy ébrenalvóvá váltan ült, gondolkodni is képtelen lélekkel. -

Ezalatt Komáromy báró egy másik telefonszámot kért:

- Kérem, Vezérem! A Szigeti mérnök visszahelyezését illetőleg még nem döntöttem!... Ha jelentkezni fog, küldje további szabadságra! A fizetését, elsején ne adja ki, mégiscsak nagyon sok... a tűzkár!

- Igenis méltóságos uram! Parancsa szerint fogok eljárni.

- Egyébként mi újság a gyárban, vezérem?

- Nincs semmi különösebb, méltóságos uram, dolgozgatunk.

- No hát, jó munkát, vezérem. Isten vele!

- Alázatos szolgája méltóságos uram.

Hát ez meg már micsoda pálfordulás? - futott át a vezérigazgató agyán - a múltkor majdnem derékon harapott, amikor elbocsájtottam, s most meg már!... Szegény Szigeti!... Sajnálom!

* * *

Szigeti mérnök még ott találta feleségét a telefon melletti széken, amikor visszaérkezett. A »szervusz« csak halkan hangzott el az ajakáról. Kabátját letette, aktatáskáját az asztalra dobta s közben meglátta, hogy a telefonkagyló nem jól fekszik a helyén.

- Ki telefonált Gizikém?

Szigetiné szinte megremegett az áruló nyom miatt, de volt még annyi ereje, hogy gyanúkeltés nélkül tudott... tagadni:

Senki, kedvesem. Én törülgettem az előbb és úgy látszik félrelöktem... - Dehogy bántlak meg vele, kedvesem. Ezt soha nem fogod megtudni. Fogamzott meg a nagy fogadalom ebben a pillanatban Szigetiné lelkében. -

- Tudod mi újság, Gizikém?

- Látom, Béla - s egy mély sóhaj hagyta el Szigetiné ajakát.

- Hát ez szép jóindulat! A múltkor a vezérigazgató rúgott ki s akkor az elnök vett pártfogásába... állítólag! Most meg a vezérigazgató biztosított jóindulatáról, de az elnök nem intézkedik sorsomról... állítólag!... Újra szabadságra zavartak... bizonytalan ideig... fizetés nélkül!...

Az utóbbi szavak dárdaként döfődtek Szigetiné lelkébe és eltitkolt, mély sóhaja apró lihegésbe torzult.

- Mit csapnak ilyen nagy cirkuszt az ügynek! - lázadozott Szigeti mérnök elkeseredett hangon. - Ki akarják törni a nyakamat, hát akkor törjék ki egyszerre!... Ne járassanak velem kíntáncokat!... Érthetetlen!...

Szigetiné nem szólt semmit. Ő nagyon értette: »A múltkor az elnök vett pártfogásába, most pedig az elnök nem intézkedik« Értem! Értem!... és megindult könnyeit törülgette.

- No azért ne sírj Gizikém, majd csak lesz valahogy - szólott a mérnök - de közben, egy gyors kézmozdulattal könnyet törült ki ő is a szeméből. Kerítek én más állást, ne félj! Ha térdig lejárom is a lábamat, megélünk kedvesem. No ne sírj... Neked most nem szabad!... Tudod!... - s most ő játszotta az életharc tengerén az erősebb legény szerepét. De csak játszotta, mert szinte nem mert még belenézni a reménytelen Holnap, kilátástalan vak éjszakájába.

Pár nap múlva elseje! - futott át szinte egyszerre mindkettőjük agyán - s azután mereven nekiszegződtek lelküknek az elseje apró, kínos, gyötrelmes részletei: kenyér, tej, számlák, csupa számlák lobogtak kétségbeejtő támadással sarkig kinyitott szemeik, most elvakult világa előtt.

Szigeti mérnök egy hosszú hallgatás után felugrott helyéről és a kabátja után nyúlt. No, nem baj! Majd rendbe jön minden! Csak ne sírj kedvesem! És ne aggódj! Tudod, neked most nem szabad!... s ezzel csókra nyújtotta ajakát könnyes szemű felesége felé.

- Hova mégy Bélus? - kérdezte remegő hangon Szigetiné.

- Bemegyek Budapestre. Ha bárhogyan is, de kerítek valamilyen állást. Ne félj édesem! Megélünk! Nem lesz semmi baj!

»Valamilyen állást« - vésődött Szigetiné lelkébe és férje segítségére sietett, legalább szóval:

- No de hát tulajdonképpen miért izgatjuk magunkat időnap előtt? Hiszen még minden rendbe jöhet a gyárban. Nem biztos az még, hogy elbocsájtanak. Csak, hát, el kell, hogy intézzék azt a nyavalyás tűzügyet.

- Nem bízom én már abban, kedvesem! Most az egyszer bízd reám, Gizikém és hadd menjek, amerre jónak gondolom. Egy-két nappal ha előbb kezdem keresni az új elhelyezkedést, azzal is előbbre leszek, legalább... a keresésben. De az utóbbi szavakat talán már nem is mondotta ki, csak szorongva gondolta. Ezzel kalapját a fejére dobta és kisietett a lakásból. Talán el sem köszönt a feleségétől, mert sietett, nagyon sietett, hirtelen új állást szerezni... 1938-ban!

Szigetiné ott maradt a széken és nézett elsiető férje után. Könnyeit most már útjára bocsájtotta. Sírás közben szemei a telefonra vetődtek... és mintha rátapadtak volna a kagylóra... »Kegyetlen zsarnok!« hangzott ajakáról remegő hangon és ujjai már mozdulnának is a kagyló után, ha gyötrelmes szenvedése imábakulcsoltan nem tördelné a vékony ujjakat.

- Tekintetes asszony kérem! Évikét elvigyem sétálni? - szólott ebben a pillanatban a lassan belépő szobaleány.

- Igen, Julcsa!... Menjenek sétálni!... Vigye el Évikét... Vigye!... Vigye!... - had maradjak most egyedül, szőtte tovább gondolatait, a nagy elhatározással küszködő édesanya. És hosszú, könnyes csókkal búcsúzott a rövid sétára induló kisleányától.

- Miélt sils anyutám? - szólott Évike békítő édes hangon - Talán féls, melt egyedül malaccs? Attol én nem megyet el, anyutám!

- Nem sírok én picikém. Beleesett valami a szemembe. Csak menjetek édesem. Nem félek... én kicsikém, nem félek.

A gyermeklélek megérzett valamit és szinte könyörgő hangon szólott a gyermekszáj:

- Gyele el te is sétálni, anyustám! Én úgy nem seletlek most itthonhagyni... egyedül. Gyele édes anyustám!...

- Csak menjetek kedvesem! Nekem most dolgom van. Pá, Évikém... - Pedig, de szívesen ment volna szegény, szenvedőlelkű édesanya, hogy kezén vezetve kis mindenségét, sétálgasson az aranyszínű napsugarak alatt... De most nem lehetett!... Anyukának most... »dolga« volt!

- Ebédig sétálgathatnak, Julcsa. Egy óráig maradhatnak!... Fél kettőkor ebédelünk.

- Igenis, tekintetes asszony, kérem.

És egyedül maradt Szigetiné bánatával, kétségbeesésével, hitvesi szerelmével és a zsarnok nagyúr iránti gyűlöletével.

Ezalatt Szigeti mérnök, bent, a dübörgő fővárosban egyik munkaközvetítőtől a másikhoz rohant. Mohó érdeklődéssel olvasta mindenütt a kifüggesztett munkaalkalmak jegyzékét:

Urasági inas kerestetik.
Autógarázsba kocsimosó.
Lóápoló.
Házmester.
Viceházmester.

Továbbrohant!

Gépíró-kisasszony.
Perfekt angol-francia gyorsíró.

Tovább!... Villanyosra fel, villanyosról le!

Vasúti töltés építéséhez kubikoló munkások.
Hajózási vállalathoz szenesnapszámosok.
Állatforgalmi részvénytársasághoz jószágkísérő.

- Forogni kezdett a mérnök előtt a világ... de azért ment, futott, rohant... tovább!

* * *

Az óra fél tizenkettőt mutatott. Szigetiné legszebb fekete ruhájába öltözve már harmadszor ment vissza a tükörhöz, hogy erőszakoskodó könnyeinek egy kis púderral nyomát veszítse szép arcán. És azután... elindult!...

- Kezeit csókolom, nagyságos asszony. Igenis, idehaza van! Méltóztassék a szalonba befáradni. - És mélyet hajolt Komáromy báró illedelmes inasa.

- Tehát mégiscsak!... Milyen jól is jött nekem az a kis tűz! - kacagott bele a jókedv, Komáromy báró lelkébe.

A »Jó napot kívánok« alig talált kiutat Szigetiné remegő ajkai között... És a megijedt asszony csak állott némán a zsarnok nagyúr előtt.

- Tessék helyet parancsolni - és virult a győzelmes öröm a báró arcán.

- Cigarettát parancsol nagyságos asszonyom?

- Köszönöm méltóságos uram, nem szoktam.

- Egy kis likőrt?

- Köszönőm szépen, most... - ha megbocsájt méltóságos uram - nem ízlene.

- Ugyan ne legyen már annyira megijedve! Hát nem vagyok én annyira rossz ember!

- Méltóságod nem rossz ember, de az első alkalmat megragadta arra, hogy egy családi fészket megbolygasson és egy feleséget, egy édesanyát, rabláncon a lábai elé térdeltessen!...

- Nem védekezem, nagyságos asszonyom... Igaza van!... De adjon tanácsot!... Mit tenne az én helyzetemben?...

- Én nem tudok méltóságodnak ez ügyben tanácsot adni Csak egyet tudok méltóságos uram, ha megengedi, hogy őszinte legyek...

- Mondja!... Beszéljen!... Akármit! Hiszen a hangja is a szívem mélyéig melegít.

- Én csak gyűlölni tudom az olyan embert, méltóságos uram, aki pénzét és hatalmát arra is felhasználja, hogy kínos gyötrelmekbe taszítson egy egész családot, csak azért, hogy az édesanya, könnyes szemekkel és gyűlölettel izzó lélekkel a lábai elé kényszerüljön... a megváltás robotjának gyötrelmére...

- Ugyan-ugyan! Ne képzelje el a dolgot se romantikusnak, se tragikusnak! Tudja mit? Ha már éppen szereti az efajta dolgokat kissé szomorú színekkel aláfesteni, képzelje el tragikomikusnak az egészet és rögtön más lesz. Most éljük a tragikum idejét. De ezután következik a sokkal szebb komikum! Én garantálom, hogy lesz benne líra, komédia, zene, tánc, bohózat és minden, minden, ami csak kell az élet szép cirkuszához. Nagyságos asszonyom! Ön egy nagy tévedésben van! Nem jól ismeri az életet. Hiszen az emberi élet alig más, mint egy nagy cirkuszi berendezkedés, amelyben mindannyian járjuk a magunk bohóctáncát, kifestett arccal, bohócplundrában és aszerint járjuk a szeszélyes táncot, amint a Nagy Cirkusz ismeretlen karmestere fuvatja lábaink alá a zajos muzsikát!...

- Az lehet, méltóságos uram, - válaszolt Szigetiné - hogy méltóságod így érti, így érzi és így tartja helyesnek a maga számára az életet, de ennek megvan a maga érthető oka: Méltóságodnak anyagi és erkölcsi biztosítékokat juttatott sorsa arra vonatkozólag, hogy emberi számítás és megítélés szerint, a testet-lelket megrázkódtató, nagy viharok elfogják kerülni az élet tengerén való átjutásában. Pénze, hatalma, szinte minden, józanul elképzelhetőt és megkívánhatót emberi közelségbe hozhatja számára, tehát miben is érhetné nyomon életét az igazi, nagy embertragédiák sötét árnya?... Vágyait?... Kívánságait?... Elérheti!... Fájdalmait? Pénzével, hatalmával enyhítheti, vagy talán el is mulaszthatja!... És, - ha megengedi, hogy hasonlatával éljek -: az élet nagy cirkuszának porondján méltóságodék a nagy, neves bohócok szerepét játsszák! Kényelmes öltözőkben hajlongva adják reájok alázatos szolgák a selyemplundrát s a szerep mindig csak kényelmes, mindig csak könnyű, mindig csak kellemes!... De mi!... A Nagy Cirkusz apró bohócai! Előadás előtt?... Előadás után? Súrolunk és sikálunk!... Előadás közben? Nyakunk köré tekerik a drótkötelet, amelyen talán éppen méltóságod... a selyemplundrában, kellemes muzsikára táncot lejt s nekünk hazugul jókedvű vigyorgással kell kiszolgálnunk a Nagy Pillanatot, ha vérig vési is nyakunkat a durva kötél!... Mert ha nem vigyorgunk?... Félrelöknek bennünket és még komiszabb szerep vár reánk, amikor talán fűrészpor helyett terítenek el bennünket a nagy porondon, amelyen talán éppen méltóságod, - a vicc kedvéért - szöges cipővel lábain, szeszélyes polkát jár a Nagy Muzsikára... s a muzsika taktusát, kacagó röhögéssel nekünk kell kiverni aszerint, amint csupasz hátunkba vésődik méltóságod könnyűnek látszó, de annál súlyosabb lábain tündöklő, felül aranyos, de alul durva cipőjének... átkozott szegsora!... Nincs ebben, méltóságos uram sem komikum, sem líra. Sem bohózat, sem zene. Ebben csak tragikum van, amelyet aláfest egy bánatos, szívmélyéig szántó muzsika s annak szomorú ütemére haladunk, félverettegett szakadékok szélén a vég felé, a magam- és enyéimfajta, bánatos, szakadtplundrájú... könnyesszemű, apró bohócai az élet Nagy Cirkuszának... Lehet, hogy méltóságos uramnak szép a Cirkusz... de nekünk, úgy látszik, csúnya lesz... a Cirkusz...

Csend lett... Szigetiné csak nézett maga elé. A Báró pedig, az elhangzott szavak után csak még szerelmesebben nézett az előtte tündöklő, szép asszonyra. Erkölcsi felfogását teljesen legyőzték a sokat mondó hasonlatok. Értette Szigetiné sikerült hasonlatainak minden mélységét. Igazságot adott minden szavának, de arra képtelen volt, hogy lemondjon róla. S már kereste is a módot, hogy hogyan térhetne ki az erős igazságok kötelező ereje elől. És már maga, az utánakeresés is jóleső, felemelő volt számára... Megvan! Az utolsó szavai! De még hagyta. Először mást. A likőrös üveg felé nyúlt és könyörgő tekintettel megszólalt a hosszú hallgatás után, de most már sokkal lágyabb és szinte bocsánatért esdeklő hangon:

- Nagyságos asszonyom!... Egyetlen pohárkával!

- Ha méltóságodnak örömöt szerzek vele, kérek szépen...

És állva öntötte Komáromy báró a bánatos arcú, szép asszonynak, a finom aromájú likőrt.

Hallgattak újra. A báró újabb cigarettára gyújtott. Nagy füstfelhőt fújt maga előtt és azon keresztül, lopva nézte, az előtte lesütött szemekkel ülő szép Szigetinét. Végre megszólalt:

- Nézze nagyságos asszonyom! Engem a legteljesebb mértékben meggyőztek szavainak tökéletes igazságai. - Szigetiné kissé bizakodó tekintettel felnézett a báróra - de éppen az elhangzott utolsó szavai azok, amelyek alapján boldogan melengetem továbbra is felemelő érzéseimet. Emlékezzék csak vissza, hogyan is fejezte be az előbb szavait: »Úgy látszik, nekünk csúnya lesz a cirkusz«. Csak úgy látszik! Higyjen nekem! Csak úgy látszik! Most, a kezdet kezdetén. Biztosítom mindenemmel, a - talán jogosan kipellengérezett - anyagi és erkölcsi erősségem minden erejével, hogy a látszat nem fog szomorú valóra válni. Én egy eltévedt ember vagyok nagyságos asszonyom, akinek életét elvétették a vagyon- és rangéhes, gazdag szülők. Szinte a megkérdezésem nélkül összevarrtak egy nekem soha nem tetsző grófkisasszonnyal, aki engem szintén soha nem szeretett és aki soha nem bocsájtotta meg nekem az alacsonyabb báróságomat. Állandóan grófok és hercegek társaságába siet, mert ott érzi jól magát és amit nagy vagyona meg is enged számára. Elképzelheti a többit! Így fest belülről a tévesen ismert, hánytorgatott és talán irigyelt gazdagság és előkelőség. Én elmondhatom: rakott asz