Pinklernek nincs keresztneve. Legalábbis a regényben nincs. A vezetéknevén szólítja mindenki; a roma családban pedig, ahol a folyamatos szökések után sikerül meghúznia magát, ügyessége miatt Artistának hívják. Ennek a képességének köszönheti a lány, hogy nem kell szükségszerűen beletörődnie a bezártságba: bármelyik intézet falán képes felmászni, leugrani, majd köddé válni – mígnem elkapják, vagy önmaga jelentkezik a rendőrségen: vigyék vissza.

Egyik intézetből a másikba kerül, a Sodrás utcaiból pedig, ahol végre jól érezné magát, viselkedése miatt ki akarják tenni. Reménytelen szeretetéhség hajszolja a keménységbe, a dacba. Vadóc lány, öntörvényű, aki azonnal kibontakozik mindenkinek az öleléséből. Egy vágya van csupán: visszamenni az édesanyjához, azonban Pinklerné nem tart igényt a lányára… Pinkler nem tud megbirkózni ezzel az érdektelenséggel: a regény egyik szívbemarkoló jelenete, amikor Dénesbá (egyik pártfogója) lakásán közömbösséget tettetve figyeli a kölykeit óvón átölelő, védelmező anyamacskát.

Pinklernek 13 évesen meg kell tanulnia, hogy neki soha nem lehetnek álmai. „Nézzél avval szembe (…), hogy téged nem akar kivenni az anyád. Ezek a kemény tények” – oktatja az igazgatónő. „Próbáld meg a realitás talajáról nézni a dolgokat” – tanácsolja Dénesbá. Pedig mikor szőjön az ember álmokat, ha nem kamaszkorában?

És milyen világ is ez, ahol nincsenek álmok? Kegyetlen. Az intézetben lakók viszont megdöbbentő természetességgel mesélnek arról, hogy itt a 12-13 éves lányok pénzért vagy cigiért árulják a testüket, nem ritka a fizikai bántalmazás, a nemi erőszak, a részegség, a drog, a szökések. Janó (Pinkler intézetis társa) hangjában nincs rezignáltság, a világ legtermészetesebb dolgának veszi, amit az őt interjúvoló Juditnak mesél: „Akárhány éves vagy? Akkor húzol ide, ha meg annyi, oda. Kenesén van hely, oda, ha Zalába’, oda, ha jelentkezik egy csóró nevelőszülő, neki. Tud követni?” 

Bódis Kriszta regényének érdekessége, hogy kétféle fejezettípussal él: a szereplők interjúszerű beszámolói és a hagyományos leíró jelleg váltakozva követik egymást. Ez teszi a művet dokumentumfilmszerűvé: olvasás közben egy „belső tévéképernyőn” megelevenednek előttünk a személyek, helyzetek, szavak, mozdulatok. A fejezeteket az író nem látta el sorszámmal (az interjúknál direkt üresen hagyja a számok helyét a zárójelben): jelezvén ezzel, hogy az elbeszélt események nem a megírt sorrendben követik egymást. Ez a módszer – a jelenből a közeli, majd távoli múltba ugrunk, azután ismét vissza a jelenbe – egyrészt egyfajta zaklatottságot ad a regénynek, másrészt folyamatos várakozást alakít ki az olvasóban: miközben megismerjük Pinkler gyerekkorát, felemás kapcsolatait, szülei és nevelőapja félresiklott életét, az intézetben élők megdöbbentő mindennapjait, folyamatosan, szinte szükségszerűen haladunk a tragédia felé, mely utólag úgy tűnik: Pinkler történetében elkerülhetetlen volt.

Vajon kit lehet hibáztatni? A könyvben többször is elhangzik az ítélet a lány nevelőitől: „Pinkler önsorsrontó”. Senki nem okolja az anyát, a körülményeket vagy a társaságot, ahol együtt drogoznak, isznak az intézetis fiatalok. Úgy tűnik, Pinklerre senki nem figyel, nem akarnak neki segíteni – még Dénesbáról is, aki látszólag végig mellette áll, végül kiderül, hogy csak kihasználni igyekezett a lányt…

A szerző aprólékosan rajzolja meg Pinkler környezetét. A mellékalakoknak is sok figyelmet szentel, egyetlen figura sem szerepel elnagyoltan vagy véletlenül a regényben. Sokan külön fejezetet is kapnak mondandójuk számára – ahogyan maga a lány is. Õket egy „láthatatlan” riporternő, Judit kérdezi a „Pinkler-ügyről”, így próbálván a lehető legtöbb szemszögből megvilágítani az eseményeket. Eközben pedig a szereplőket is megismerjük: bámulatos, hogy személyiségük milyen finoman rajzolódik ki pusztán a beszédük által. A szerző ezekben a fejezetekben tudatosan elhatárolódik nemcsak a szépirodalmi, hanem az írott nyelvi formától is: a szöveg tökéletesen élőbeszédszerű, mintha a diktafonba mondott szöveget valaki szó szerint lejegyezte volna. Írói bravúr a nyelv alapos ismerete, és az azzal való bánásmód; ha a fejezetek elé nem volna odaírva, ki „beszél”, akkor is pontosan rekonstruálhatná az olvasó, kinek a mondatai hangzanak el a szereplők közül. 

Érdekes, hogy mindenki máshogyan közeledik, vagy éppen próbál távol maradni az őt faggató riporternőtől, Judittól (aki valamiféleképpen magát a szerzőt jeleníti meg). Egyesek bizalmatlanok, mert nem értik, miért akarja felhánytorgatni a történteket egy évvel a Pinkler-eset után; úgy érzik, illetéktelenül tolakodik be az ő világukba, az intézet külön életébe. Mások pont ezért összekötő kapocsnak tekintik a kinti világ és önmaguk között.

Judit önmagát viszi bele a „Pinkler-ügybe”, így a regényben talán csak egyetlen tiszta, „romlatlan” ember van: Marci, Pinkler hétéves kori barátja, akivel az igaz barátságról folytatnak egy beszélgetést megható gyermeki őszinteséggel. Marci jelképezi a „kinti” világot, a társadalmat; megjeleníti a falat, ami miatt nem lehet áttörni a két világ között:

„– Amúgy tudom, hogy miért nem szoktál a többiek előtt haverkodni velem, mert ha haverkodnál velem, akkor ők utána kiközösítenének téged, ugye? – hajtotta le a fejét Pinkler.

– Hát igen…

– Ezt nem szeretnéd – mondta megértően Pinkler, még a hangja is ellágyult.

– Azt mondják rád, Pinkler, hogy… kukás, büdös, meg hogy lány… A Ricsiék. (…) Én… talán, én azért vagyok a Ricsi barátja, hogy…

– Nehogy kiközösítsenek…

– Nem, hanem hogy… – Marci lehajtotta a fejét.

– Ne piszkáljanak…

– Nem, hanem mindig ad valamit, de mondjuk, azért rendes, jó barát…”

Annak ellenére, hogy a társadalom inkább elfordítja a fejét, bent az intézetek világában a gyerekek öntudatlanul is száműzik maguk közül a diszkriminációt. „Olyan, hogy roma vagy? Az itt nem téma – hangzik el rögtön a regény második oldalán, Janó szájából. – Nem érdekes, hogy roma vagy, vagy magyar. Itt a bőrszín nem számít. Lehet veled beszélni vagy nem. Ez a lényeg. Az, hogy te egy roma csávó vagy, paraszt vagy egy magyar gyerek vagy, az itt nem érdekel senkit, de senkit.” Ezek a fiatalok megértik, hogy nem az számít, ki milyennek született; az értéket, a barátot keresik minden emberben.

A könyvben megtalálhatóak az átlagos mai magyar ember ítéletei az őt körülvevő világról, jelen van a szocializmusba való visszavágyódás gondolata, a bírálat az állami szervek felé, a bulvársajtó fullasztó piócasága – sőt, még világsztár focisták nevei is elhangzanak. Konkrét utalásokat találunk tehát arra, hogy a regény napjainkban játszódik; pontosan ezért nem bújhatunk ki a felelősség alól. Bár az írónő fiktív interjúkat és esetet rekonstruál könyvében, egy szóval sem állíthatjuk, hogy a történet a csapongó képzelet szüleménye. Pinkler és társai köztünk élnek; ugyanúgy a valós XXI. század részei, mint mi mindannyian. Bódis Kriszta regénye az ő világukat mutatja be, meglepő szociális érzékenységgel, kíméletlen őszinteséggel és – mivel a társadalomnak bizony lenne még mit tanulnia a toleranciáról és a felelősségvállalásról – nem titkolt nevelési célzattal.

Bódis Kriszta: Artista

Jelenkor Kiadó,

152 oldal,