Nemcsak kortársa volt a Nyugat lírai forradalmának, kétségtelenül hatott is rá az.

Pontosabban a nyugatosokra is ható szimbolisták, impresszionisták, a századforduló kortárs költészete volt Áprilynak is meghatározó szellemi tápláléka.

Lelkesedett Adyért, tanítványai körében is népszerűsítette már a világháború előtt, bár ő egészen másféle költői alkat.

A lázadás nem jellemzi: eszmei, politikai és poétikai értelemben is egy gazdag hagyománykincs folytatója. A zsenikultusz tobzódásának idején feltűnően visszafogott mind saját személyiségét, mind általában a költői hivatást illetően. Az ő költő-ideálja elsősorban nem költő, hanem ember, méghozzá polgár, aki fegyelmezett, kötelességtudó, munkaszerető, hivatásának és családjának élő, s a költészet mindehhez csak szép ráadás.

Ezért lehetett ideális tanár, apa, majd nagyapa. Könnyű felismerni, hogy ez a személyiség Arany Jánossal rokonítható. Ezt erősíti Áprily zárkózottsága, szemérmessége is.

Gátoltsága miatt akkor indult, amikor igazából már nem is válhatott volna nyugatos költővé, így viszont óhatatlanul konzervatívnak is mutatkozott lírája. Valójában azonban nem értéket vesztő, hanem értéket gazdagítva őrző módon.

Hangja nem 19., hanem 20. századi: az Arany János-i örökség, az impresszionizmus, az antikvitás és a klasszicizmus mintáiból építi meg költészetét. S ha a rá oly jellemző visszafogottsággal is, de egyértelműek közéleti megnyilatkozásai.

Szerepe Erdély szellemi életében is jelentős. A Trianon utáni nehéz helyzetben ő is Tamási Áronhoz hasonlítható módon kereste a kibontakozást: az alkotó munkában és a megbékélésben. Ezt fejezi ki a Tetőn, amely a „minden összeomlott” riadalmával a természetet állítja párhuzamba. A természet ugyanis megmutatja rút és szép, félelmetes és barátságos arcát is. A lent és a fent ellentéte ugyanakkor kifejezi azt is, hogy a kilátópont – s nyilvánvalóan a szellemi is – megmutathatja, hogy mégsem omlott minden össze. Továbbra is az emberek között kell élni, az erdélyieknek Erdélyben. Ezt fejezi ki egy szimbolikus programvers, a Pisztrángok karais, amelynek egyértelmű a példázata. Elsősorban nem Ady versével(Az Értől az óceánig) vitatkozik, a megváltozott helyzetet fejezi ki azzal, hogy a pisztrángok a nagy folyóból úsznak fel – veszélyeket legyőzve, minden erejüket megfeszítve – az érhez.

Áprily Lajos verseire – az említettekre is – az elégikus jelleg, az ehhez kötődő melankólia és a következetes formatisztelet, a többszintű zeneiség a leginkább jellemző. Mindezt tartalmilag természetélmény fejezi ki elsősorban. A természet nemcsak élményforrás, a lelki tartalmak képi kifejezője, hanem világszemléletet formáló erő is. A költő számára a természetszeretet nem ódivatúság, nem különcség, nem is sportmánia, hanem az ember legnormálisabb létfilozófiájának, a legtisztább életörömnek kifejezője.

Az életöröm olykor az elégikusságot is fel képes oldani, mint egyik leghíresebb versében.

A Március felszabadult kedvű tavaszköszöntő, a természet s vele az életenergiák megújulásának kifejezője minden elemében. Már a vers nyitóképe is ezt fejezi ki: a fürge diák a hegycsúcson kiáltja világgá ujjongó örömét. Ez az ujjongás hatja át a természetet is: a megáradó vizeket, a zengő cinkét, a növények kifakadó rügyeit, az olvadó havasokat. Mindez az egyre tüzesebben sütő napnak köszönhető. A természet delejessége áthatja a szemlélődőt is – aki lehet a költő, lehet bármelyikünk is. A befejező sor tegezése mögött tehát önmegszólítás és másokhoz fordulás egyaránt van.

A tavasz-képnek megfelelően a vers egészét áthatják a fény-, a hang-, a mozgás-képzetek. Cseng, nevet, kiált a diák, a víz kibuzog, a cinke zeng, a patak kacagva, csengve siet, zeng az egész világ. A fényt, a színességet fejezi ki a nap tüze, a szénfejű cinke, a som sárga virágja, a barna patak, s jelöletlenül is a barka selyme, a hó. Az igék jó része mozgást jelentő, s dinamizmus van még abban is, ahogy a fürge diák a csúcsra kiállt. A fényben futkosó áram hatására minden diadalmas, lázas tevékenységbe kezd a természetben.

Ez a fényes, hangzatos mozgalmasság ugyanakkor rendkívül ritmusos, dallamos is. Első találkozásra is szembetűnő a vers ritmusa. Ezt maga a szöveg is megnevezi: „dactilusok”. Szokatlan ugyanakkor, hogy az első versszak s még két további sor („a déli sugárban”, „a lomha Marosba csengve siet”) nem akar engedelmeskedni ennek a ritmusnak. A verstan kutatói eltérően értelmezik az eltérést. A legegyszerűbb és legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy a vers kevert ritmusú sorokból épül, s a meghatározó daktilusi lejtés mellett vannak anapesztusi sorok is. A negyedik sort kivéve ilyen a nyitó versszak, s ennek tartalmi jelentése is van: a csúcsra felmászó diák feltörekvését is kifejezi az emelkedő jellegű versláb, míg az ereszkedő daktilusok a csúcsról széttekintő szemlélődés, az ugyanebbe az irányba ható napfény és lefutó víz mozgását is követik.

A ritmusosságot növeli a sorok változó terjedelme, a versszakok építkezése is. A két-két rövid sor voltaképpen egy hosszú sor bontása. A sorhosszúság ritmusa, az aabccbrímelés is erősíti a szöveg ritmusos hullámmozgását,

erős dallamosságát. Ugyanezt érik el a hanghatások is. Az alliterációk – a szavak belsejében is folytatódva – erősítik a hangzósságot (c, cs, s, z). Ugyanez a szóismétlés szerepe, főként a kulcsszóvá előlépő zengesetében. Szép példáit találhatjuk meg a hangutánzó, hangulatfestő szavak használatának is (csengve, kibuggyan, kibuzog, picinyke, hökken, zeng).

Másfajta összefüggésben válik meghatározóvá az évszak a Tavasz a házsongárdi temetőbencímű költeményben. Bizonyos mértékű ellentétességet már a cím is kifejez a temető és az újjászületés-jelkép tavasz egymás mellé helyezésével. Tény, hogy a természet a temetőkben is megújul évről évre. Ez most nem a jövő, hanem a múlt felé tereli a szemlélődő ember gondolatait. Kolozsvár történelmi múltú temetőjében járva szinte magától értetődően idéződnek fel az erdélyi történelem jeles alakjai. Ezúttal azonban – s ez ugyancsak jellemző Áprilyra – nem Apáczai Csere János (1625–1659), a jeles filozófiai és pedagógiai író a „főhős”, hanem Hollandiából idehozott felesége, akiről egyébként alig tudunk valamit. Az emlékezőt nevének zenéje ragadja meg: a tavasz és a név zenéje összhangban van egymással. A sír régen eltűnt már, az asszony emlékét sem őrzi semmi. A parttalan időben elporladt minden tárgyi emlék, de a szellem őrzi az emberi értéket, s azt halhatatlanítja is – éppen ezzel a verssel.

A holland név ritmusa tisztán jambusi – ez adja meg az egész költemény ritmusát is. A sorok a háromütemű hangsúlyos és a jambusi tizenegyes tagolásának is megfelelnek, szimultánok tehát. A vers kulcsszava a „dal” és annak két származéka, a „dallam” és főleg a „dalolt”, amely ötször ismétlődik. A dalolás nemcsak egy személyiség kifejezője, hanem életmagatartás és életprogram is. Ismeretes, hogy Apáczait sok bántalom érte Erdélyben. Erre is utal „a harcok lázadó sötétje” s az ezzel szemben óvó asszonyi szeretet. Még tágabb összefüggésekbe állítva pedig a polgárosodás, a felvilágosodás kifejezője is lesz, a „napsugaras nyugat” jellemzője, „hol a sötétség tenger-árja ellen / ragyogó gátat épített a szellem”. (Apáczai 1648–1952 között Hollandiában tanult.) A „gyámoltalan nő” tehát éppenséggel gyámolító volt, életértékek képviselője, őrzője, segítője.

A költemény igazi elégia. A kibomló ellentéteket részben az idő múlása, részben a természet békíti meg. Ilyen ellentétek: tavasz – temető; jött – megállt; csend – dallam; holt – meleg; szellem – vér; sötétség – fény, napsugár, ragyogás; jajgat – búg. Az egyszerre természeti és történeti nézőpont érvényesítésének köszönhetően nem felhőtlen idillé változik a megidézés, az ellentmondásosság a lét lényegének mutatkozik, s ezt fejezi ki a szinte nyom nélküli elenyészés is, a „könny” verszáró képzete is.

Sokban rokon e vers szemléletével az az önarckép, amely A kor falárastrófáiban formálódik meg. Itt a jelen lényegében Apáczai korához hasonlatosnak mutatkozik: a szellemet és a személyiséget korlátozónak. E korlátozottságot Áprily számára egyedül a természetben élés oldotta fel, költészete és kis prózai írásai egyre inkább ezt fejezték ki. Olyan mintát mutatott ezzel, amely rendkívül időszerű.

daktilus: versláb; egy hosszú, két rövid szótag

elégikus: fájdalmat, bánatot fegyelmezett, megbékélt hangon kifejező

elégia: görög eredetű műfaj, eredetileg disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése

szimultán ritmus: olyan versritmus, amely egyidejűleg két verselési rendszerben is érzékelhető

jambus: versláb; egy rövid és egy hosszú szótagból álló ütemfaj