Egyszer volt, hol nem volt, az Óperencián túl, Tiszán innen, Dunán innen, lakozott egy ember. Bizony szegény volt őkelme, a háznál se tücski, se hajtsd ki. Való igaz, hogy ilyetén állapotával ő édes-keveset törődött. Öreg emberek, akik jórészt már bejárták az élet útját, fejet csóváltak, látván őt térülni, fordulni hol erre, hol arra. Ez az ember forgat valamit elméjében, de mit? Talán a bölcsek kövét szeretné megtalálni vagy a Dárius kincsét keresi? Mindkettő lehetséges, de éppenséggel nem valószínű. Mert, ha azt akarná: kotyvasztana; ha ezt keresné: ásóval turkálná a földet; holott örökké lesütött szemmel járkál. Ugyan miért? Azért bizony, mert veszedelem vagyon az ő szemében; tűz, amely sugárt hint szerteszét, s bizony megégeti azt, aki nem elég elővigyázatos.
Egyszer aztán nagyot gondolt a mi emberünk. Félmérföldes csizmákat húzott, s tarisznyáját megrakta hamu-pogácsával. Ha a lába térdig kopik is, ha a világ végéig kell is mennie: ő megy. Megy és megkeresi a szerencsét.
Az emberek rámeredtek.
– Ugyan hová mégy innét? – kérdezték tőle. – Hát nem vagy megelégedve a sorsoddal? Becsülettel élsz közöttünk; mi szeretünk téged. Vajon miért kívánkozol el tőlünk?
Ő pedig válaszolt.
– Megyek, mert várnak engem. Hegyek derekán, völgyek ölén, csendes tanyán és zsibongó városokban. Hegyek derekán nem zúg a szél, völgyek ölén nem nyíl a virág, csendes tanyákon nincs vidámság és napsugár a városokban. Én oda varázsolom őket.
– Ugyan mivel?
– Vagyon nekem erre varázsszerem.
– És micsoda az a varázsszer?
– Egy csomó papiros.
– És mi van a papiroson?
– Vers…
A kíváncsiskodók elfordultak és mosolyogtak.
Ez az ember sincsen ki szegletre. Ám lássa: mire viszi.
Elment. Bandukolt hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül. Ág húzta, tüske tépte, de azért csak kitartóan haladt előre. Mikor kifogyott tarisznyájából a hamu-pogácsa: megállott Pesten egy nagy ház előtt.
Két ember lakott a házban. No, ugyan furcsa emberek voltak.
Okos emberek, ha mi szépet gondoltak el vagy okosat mondtak: ők könyvbe írták, azután bíztatták a többieket: vegyétek, lássátok és olvassátok, mert nagy lészen a ti szíveteknek az ő gyönyörűsége.
Hát nem mosolyogni való az olyan ember, aki könyvet árul? Mi eddig úgy tudtuk, hogy csak az a jó, amit meg lehet enni, fényes ruha, amit magunkra öltünk, ékszer, amit magunkra akasztunk… Náluk kopogtatott a mi emberünk.
– Szerencsés, lencsés jó napot kívánok, – köszöntött tisztességtudóan.
– Fogadj Isten, szegény ember, ugyan mi kéne, ha vóna?
– Hegyek derekán nem zúg a szél, völgyek ölén nem nyíl a virág, csendes tanyákon nincs vidámság és napsugár a városokban. Én oda varázsolom őket.
– Ugyan mivel?
– Vagyon nekem erre varázsszerem.
– És micsoda ez a varázsszer?
– Egy csomó papiros.
– És mi van a papiroson?
– Vers...
A két ember nem fordult el, hanem elolvasta a verseket, és azután mosolyogtak. Nevetett a szemük, a szívük, a lelkük. És ott fogták a verset is, a vándort is. Dehogy eresztik tovább!...
És azóta zúg a szél a hegyek ormán, virág nyíl a völgyek ölén, vidámság honol a csendes tanyákon, verőfény dereng a komor, zajongó városokban. Ezt mind ő csinálta, az ő varázs-verseivel, a gyermekek szívében… Pósa bácsi…
– Tyűh, örgöm-börgöm – dohog hangosan Pósa bácsi, ha elolvassa ezt a róla való írást –, hát ugyan mire volt jó ezt elbeszélni? Még azt találja hinni valaki, hogy míg én elő nem álltam egy paksaméta verssel, nem zúgott a szél a hegy derekán, nem nyílott a virág a völgy ölén, nem volt vidámság a csendes tanyákon s nem ragyogott napsugár a komor városokban…
Hát persze, hogy nem. Bizony nem. Hiába bizonykodik, hogy nem varázsló: ezt mind ő csinálta. És ezt köszönöm most én meg mindnyájunk nevében, akik az ő csudatételében gyönyörködünk.
Tiltakozó szavára pedig nem adok ez egyszer semmit. Kimondom, hogy ezt a varázsolást mindmáig elköveti, és tapsolnak hozzá kicsiny gyermek-kezek lelkesen, szívrepesve.
Hogyan csinálja?
Biz’ ez fogas kérdés. Erre nem könnyű felelni. Talán jobb lesz, ha meglátogatjuk munkás-házában.
Ott ül egy karosszékben. Füst gomolyog körülötte, mint a mesebeli királyleány kékes fátyola. A bemártott toll ott hever előtte, ő maga hátrahanyatlik, a szeme le van csukva. Talán alszik? Nem biz’ a. Ábrándozik, mesék szálait szövögeti. Egy-egy napsugár betéved az ablakon, odalopódzik a lezárt szempillákhoz s mosolyog ő is, a napsugár is. És készen van a vers, tele aranyos derűvel, humorral vegyest. Pista, Palkó, Gyurka, Karcsi, kik kis tanyákon, faluban, nagy városokban laknak, milyen örömmel hallgatják majd. Bizony, a hangos öröm felveti a házat.
Íme, láttuk, mint születik a vers és mégse láttuk.
Pósa bácsi pedig szól:
– Gyertek mind, akik szépen tudtok regélni az én gyermekeimnek.
Jön hát egy poéta. Egy kicsit félénk, a szava is reszket, amint megáll Pósa bácsi előtt. Az pedig jóságosan bátorítja.
– Miről írt?
– A tenger mélységéről.
– Hát még?
– A hegyről, amely legmagasabb a világon.
– Hát még?
– Az illatos rózsáról; a hárfáról, amelynek legédesebb a zenéje.
– Hát még?
– A kék égről, amely végtelen.
Pósa bácsi megcsóválja a fejét. Valami nem tetszik neki.
Betakarja magát a kavargó füstfelhőbe s megszólal csendesen:
– Van valami, ami mélyebb a tengernél, magasabb a legmagasabb hegynél, illatosabb a rózsánál, édesebb zenéjű a hárfánál és végtelenebb a kéklő égnél. Arról írjon az én gyermekeim számára.
– A poéta lehorgasztja fejét s kérdi:
– S mi legyen az?
A gyermekek hatalmas varázslója csendesen, szinte suttogva válaszol:
– A szs 1.

KÖSZÖNTJÜK PÓSA LAJOS HONLAPJÁN!

Épp' százegy éve jelent meg a fentebb olvasható szívet-lelket melengető írás Pósa Lajosról, a magyar szellemiségű gyermekirodalom megteremtőjéről és első korszakos jelentőségű művelőjéről. A tanári, majd a hírlapírói pályán tett kitérőjét követően, a "Boldog Békeidők" derekán borult virágba költészete és bontakozott ki a maga nemében egyedülálló – ma is mintául szolgáló – lapszerkesztői tehetsége. Népszerűségének zenitjén – sajátosan magyar világa sorsszerű elmerülésének kezdete előtt alig néhány héttel – mint a korszak irodalmi életének egyik megkerülhetetlen alakja adta vissza nemes lelkét Teremtőjének. Az egykor ünnepelt költő dicsősége a halála óta eltelt majd’ száz év során megkopott. Szerencsésebb történelmű országokban gyermekírói hagyatékát megbecsülés, emlékét tisztelet övezné. Kompországban – író-voltát is kétségbe vonva –, a kicsinyek paradicsomából is kiűzték. Bár szűkebb pátriája – Gömör népe és szellemi elitje – tiszteletreméltó hűséggel ápolja emlékét és a közelmúltban több verseskötete s egy vele kapcsolatos kismonográfia is megjelent, munkássága sokak előtt még mindig ismeretlen. Könyvünket követően, az internet adta lehetőségek kiaknázásával is szeretnénk ráirányítani a figyelmet e méltatlanul háttérbe szorított költő érdemeire. Célunk, hogy halálának századik évfordulójára elérhetővé tegyük gyermekvers-költészete javát és a gyermekirodalmi munkásságát érintő irodalomnak minél teljesebb állományát – szakítva a részben ma is élő népi-demokratikus gyakorlattal, amely a saját mondanivalója alátámasztása érdekében kedvére mazsolázott a vele kapcsolatos irodalomból, miközben műveit az olvasók elől elzárva tartotta. Sokak ellenérzését kiváltó felnőtt-és dalköltészetét csak olyan mértékben érintjük, amennyiben egyes darabjaival Pósa Lajos értékrendjét, lelke ihlető magyarságát; „idilli”-, és közéleti költészetét szemléltetjük. Felidézzük lapszerkesztői munkásságát is; a teljesség igénye nélkül válogatunk minden idők legjobb, és méltán legnépszerűbb magyar gyermeklapja, Az Én Ujságom egykori szerzőinek munkáiból. E közcélú feladatok teljesítése érdekében honlapunk folyamatos fejlesztéséhez a költő személyéhez kapcsolódó kiadványok (könyvek, folyóiratok, napilapok, plakátok, stb.), családi-és sajtófotók térítésmentes másolásra történő felajánlását szívesen fogadjuk. S ha tisztelt látogatónk úgy véli, céljaink túl merészek, figyelmébe ajánljuk, hogy ha Pósa Lajos annak idején nem indul a népmesék legkisebb gyermekének erős elhatározásával új utakra, talán még ma sem lenne magyar gyermekirodalom – s ha lenne is, bizonnyal másmilyen lenne.

Budapest, 2007. március 1.

A költő pályáját és verseinek utóéletét érintő, HTML-változatban is olvasható szövegekben előforduló belső hivatkozásokat barna színnel, a külsőket kékkel jelöltük. Ezekre kattintva a hivatkozások elérhetők. A belső hivatkozások a teljes tartalomnak csak egy részét képezik s azok a dokumentumok között keresve is megtekinthetők, a mindenkor hozzáférhető teljes állománnyal együtt. Előfordulhat, hogy a tartalomjegyzékből elérhető Pósa-irodalom egyes letölthető darabjai látogatásuk időpontjában még nem szerepelnek a "Felébredhet-e végre Pósa Lajos?" c. írás jegyzeteit követő bibliográfiában. Kifejezetten bibliográfiai adatok iránti érdeklődés esetén célszerű a nyomtatható pdf-változat és a tartalomból elérhető állomány együttes tanulmányozása.

– Cigánynak szobrot? Hát akkor mit emeljünk neked? – Pósa készen volt a válasszal: – Nekem sohasem lesz szobrom, özvegy feleségemről is mint az égi madárról csak a jó Isten fog gondoskodni, mert nekem nem lesz: mint Dankónak Pósa Lajosom! ¹
Szobra ugyan neki is lett (kettő is), jóslata mégis betelt. Özvegye vagyonkáit, közös életük emlékeit eladogatva tengette életét, őt pedig – az 1945 utáni megfelelési kényszer következményeként – elfeledték, művelődéstörténeti jelentőségével együtt. ²
A magyar halottak valóban mélyebben vannak eltemetve. ³
Pósa Lajos sokat nyomorogva szerezte meg tanári diplomáját, tanított is, ám útját a sors, a hírlapírás tövises pályáján, a költészet felé terelte. Előbb fővárosi lapokba írt, majd 1881-ben, Mikszáth Kálmán utódaként, Enyedi Lukács hívására (feltehetően a korábban vele együtt katonáskodó Kulinyi Zsigmond ajánlására), a Szegedi Napló munkatársa lett. Szegeden borult virágba költészete; itt ismerte meg Dankó Pistát, akinek első és legjobb szövegírója volt, s mindvégig igaz pártfogója maradt. A nagy nótaköltő halála után országos gyűjtést kezdett, és ellenállást, közömbösséget leküzdve, márványszobrot emeltetett az emlékére.
Egykori iskolatársa, Mikszáth baráti ösztönzésére fordult a gyermekköltészet felé. Ez irányú, költői alkatának inkább megfelelő tevékenysége a jó szemű kiadók figyelmét sem kerülte el (irodalmi működésének jelentőségét Tömörkény István már 1888 elején hangsúlyozta, aki Pósában – pályatársai közül elsőként – az ifjúsági irodalomnak mint új műfajnak a megteremtőjét látta ⁴), mi több, Wolfnerék újonnan indítandó gyermeklapjuk szerkesztésével is megbízták. ⁵
Visszaköltözött a fővárosba, és 1889. december 15.-én Benedek Elekkel megindította, majd haláláig szerkesztette Az Én Újságom c., első irodalmi értékű, hazafias szellemű és európai színvonalú gyermeklapunkat.
1890 végén a Magyar Salon című folyóiratban ismertette a szegedi közönségtől történt búcsúja során vázolt törekvéseivel összhangban álló gyermekköltői hitvallását, melyet 1893-ban, az első komolyan számbavehető - de válogatási elvei miatt alaposan megbírált -, óvodás-antológiánk előszavában lényegében megismételt: ⁶
„Az ébredező gyermeki szív, a bontakozó gyermeki lélek csakúgy megkívánja a magáét, mint a test a tiszta levegőt, a szabad mozgást, az erősítő táplálékot. A gyermeki szív és lélek tiszta levegője, szabad mozgása és erősítő tápláléka nem, mint eddig: száraz, moralizáló, tantételes költészet, hanem üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma...
Ha valahol szükséges a lehetőleg tökéletes színvonal: az irodalom ezen ágának föltétlenül megkívántató kelléke. Tartalmi tisztaság, formai kerekdedség, nyelvi egyszerűség és magyarosság, irodalmi és pedagógiai legmagasabb szempontok határozzák meg a gyermekköltő hivatását. Aki nem tud mesterkéletlenül írni, aki nem tud az élet tapasztalatainak sötét légköréből kibontakozni, aki nem tud az alkalmas anyagnak megfelelő alakot adni, aki nem tud nemzetének hamisítatlan nyelvén zengeni: az ezen a téren nem arathat sikert (...)
A kisdedóvókban elhangzott versek alapvető befolyást gyakorolnak, a zsenge szívvel, lélekkel beszívott hatások kiterjednek a kisdedek egész jövőjére. A felületes, üres költészet felületes, lazaságra hajlandó nemzedéket nevel a hazának…
A német, a francia, az angol gyermek ismerje meg a maga éghajlatát, szívja be nemzetének erkölcseit, szokásait: a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen. A magyar gyermekköltőnek teljesen szét kell tördelnie az idegen bilincseket, s felszabadítania a magyar gyermekvilágot azon benyomásoktól, melyek hazafiságát, nemzeti érzelmét megtámadják. Csak akkor lesz belőle igaz, ragaszkodó tagja a nemzetnek, csak akkor fogja majd nagy korában a költővel szent lelkesedéssel énekelni:

"Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek!"

Gyermekirodalmunk teremtő munkájába korának rangos íróit, festőit és grafikusait, valamint a tudományos élet neves képviselőit (Herman Ottó, Hermann Antal, Kiss Áron, Kőrösi Henrik, Sebestyén Gyula, Strausz Adolf és Peres Sándor) vonta be; az új műfaj fáradhatatlan ösztönzőjeként fiatal írók hadát indította útjára; Lengyel Laura, Tutsek Anna, Gaál Mózes, Krúdy Gyula, Lőrinczy György, Sas Ede, Sebők Zsigmond, Tábori Róbert, és sokan mások is, az ő lapjában lettek elsőrangú ifjúsági íróvá; elévülhetetlen érdeme, hogy felfedezte az őt apjaként tisztelő Móra Ferencet. ⁷
Ezáltal – igazi kultúrhivatást teljesítve –, magasba lendítette az eredeti, magyar szellemiségű gyermekirodalmat. Ez Pósa igazi életműve, amely költői és irodalomtörténeti rangját is adja.
Az Orient Vendéglő időnként szerkesztőséggé is alakult legendás Pósa-Asztalánál ⁸ a korszak legnagyobbjai is megfordultak, köztük Bródy Sándor, aki kellően ma sem becsült írásában igen érzékletesen fogalmazta meg költőnk küldetésének a lényegét:
"Csak a föld népe között akad még ilyen egész ember, ilyen teli, tízzel is fölérő. A költők között oly ritka, szinte furcsa. Ahol áll, ott Pest szürkesége, gyári melankóliája meg is van törve, kivirít belőle messzire – Pósa Lajos, a nagymellű, a nagyszívű boldog ember, akihez csaknem mindnyájan iskolába járnak.
Igen boldogtalan volt az írói harc, mielőtt ő feljött volna ide Budapestre. Kávéházban ültünk egész éjszakákon által, és savanyúan bölcselkedtünk az édes kávé mellett. Radnót szülötte, Szeged tápláltja, vendéglőbe szoktatott, ahol savanyú bor mellett édesen folyik a filozofálás, a veszekedés is. Már-már úgy fejlődtünk, abszintot ittunk hangulatos kávéházban, ópiumpipákról álmodoztunk, Baudelaire majmai, Páris rabjai lettünk, amikor jött a barnapiros arcú költő és anélkül, hogy mondta volna: a magyar és vidám irányba terelt mindnyájunkat.
– Bátya, bátya, ezért magát megáldja az isten, és igen megemlegeti a magyar irodalomtörténet, meglássa!" ⁹
De nemcsak művészbarátai becsülték. Gyermekirodalmi munkássága iránti elismerésük jeléül a Kisdednevelők Országos Egyesülete 1897-ben tiszteletbeli tagjául fogadta a gyermekek rajongva szeretett költőjét. Folyóiratuk és hivatalos közlönyük, a Kisdednevelés, mindenkor tág teret biztosított gyermekverseinek, és az azokra épülő óvodai gyakorlatoknak.
"Pósa gyermekversei rendkívüli és jótékony hatást gyakorolnak a kisdedek nevelésének módjára. Ahová ezek a versek eljutottak, ott természetesebbé, szabadabbá, elevenebbé, játékszerűbbé teszik a foglalkozásokat. A költőileg és pedagógiailag kifogástalan anyag pedig csodás varázzsal mélyíti bennünk a gyermeknek szeretetét és ülteti be a kicsinyek szívébe a szépnek, igaznak és jónak magvait." – jelentette ki a Kisdednevelés akkori főszerkesztője, a jeles pedagógus és tanügyi író, Peres Sándor (Újfalussy Sándor néven maga is számos gyermekvers szerzője).
1900 Húsvétján, Szegeden, az egyesület évi rendes közgyűlésén bensőséges ünnepség keretében köszöntötték az ötvenéves költőt. A kisdednevelők mentora, a korszak egyik legjelentősebb kultúrpolitikusa – György Aladár Pósát üdvözlő bölcs gondolatait idézem: "Szeresd a gyermeket...
Nem az emberbarátok és piétisták jelszava ez többé. Az a század, mely megteremté az általános népművelés eszméjét, mely köztudattá emelte, hogy a nagy néptömeg művelődése és jóléte nemcsak erkölcsi követelmény, hanem a messzelátó kultúrpolitikáé is, ugyanaz a század teremtette meg a gyármunkásokat védő törvényeket, a népkönyvtárakat és a szabad lyceumokat sok más intézménnyel együtt, melyek egytől-egyig annak az ébredező köztudatnak eredménye, hogy a nemzetek vagyonában legbecsesebb az ember.
Ez a köztudat változtatta át a gyermekszeretet ösztönét öntudatos céllá. Szeressük a gyermeket, nemcsak azért, mert gyámoltalanságában megkövetelheti, hanem mivel a szeretett gyermekek alkotják meg a nemzetek szebb jövőjét.
Hasztalan azonban az okoskodó szó, ha nem lelkesít a szív melege. A korszellemet azok az apostolok viszik leginkább a magaslatra, kik szívverésükön is tudnak beszélni. Szerencsés végzetünk, hogy a gyermekszeretet emelkedő köztudata nálunk is teremtett ily apostolt. Éljen Pósa Lajos!" **
Mintegy ötvenkötetnyi gyermekverse jelent meg. Munkái A Hét, a Budapest, és az Új Idők hasábjain is napvilágot láttak. Gondozta a Filléres Könyvtárat, Szegeden Irmei Ferenc és Vass Mátyás, Budapesten Havas István és Peres Sándor társaságában szerkesztette az elemi népiskolák olvasókönyveit.
Sok száz versét zenésítették meg, a legtöbbet Dankó Pista és – Blaha Lujza cimbalmosa – Lányi Géza, Vágvölgyi Béla és Zsadányi Armand; hatot a Juhász Gyula első kötetét kiadó hódmezővásárhelyi ügyvéd és hírlapíró: Balassa Ármin; négyet az ifjú Bartók Béla; a Petőfit: Lányi Ernő; A kis gyűrűs legényt: Serly Lajos; a Kossuth néphimnuszt Csanády Virgil; a magyarnóta "himnuszává" vált Eltörött a Dankó Pista nótás hegedűje című alkotását: a felejthetetlen Jákó Vera. Számos gyermekverse épült be az óvodai foglalkoztatók anyagába: Bán Lajos, a gyermekversköltőként is ismert kovásznai óvónő, Csánky Mariska, Grillné Wohlfahrt Anna, Erődi Ernő, Exner Leo, Kacsoh Pongrác, Kohányi Sámuel, Tihanyi Ágost és mások dallamaival.
Negyvenéves írói jubileumán – 1914. június 7.-én – több tízezer gyermek köszöntötte a városligeti Millenárison.
A már életében is zajló és az összeomlást követő szellemi csatározások őt sem kímélték. A főként hazafias-költészetét illető józan kritikák mellett nemtelen támadások is érték. Ezek éppúgy magyarázhatók a szecessziós századforduló környékén megváltozott irodalmi ízléssel, mint a nemzeti érdekeinkkel szemben álló körök lankadatlan tevékenységével.
Művei újrakiadásai 1920 után megritkultak, de nemzeti társadalmunkban szellemisége töretlenül hatott, s gyermekköltészetét még értékén kezelték. A következő gondolatokat az első európai hírű magyar gyermekpszichológus – Nagy László – munkásságának folytatója, a fiatalon elhunyt Kenyeres Elemér 1926-ban közzétett tanulmányából idézem:
"Aggodalom nélkül, bátran járhatunk Pósa mezején, utunk nem visz vad vizekre, sem hínárba; sem mérges büröktől, sem bolondító beléndektől nem kell féltenünk gyermekeinket. Pósa mezején aranyos nap mosolyog és enyhe szellő hajtogatja a karcsú virágok illatos fejét. (...)
Pósa versei közül – eddigelé a legtökéletesebb gyermekversek közül – kell választanunk, mikor gyermekeink a négy éves kor körül, beszédjüknek fő vonásokban való kifejlődése után, mind mohóbban vágynak különböző célú és tárgyú versikékre és verses elbeszélésekre és mind nagyobb élvezettel tanulnak meg ilyeneket, különösen képpel és játékokkal kapcsolatban. Kívánatos, hogy a képeskönyvek készítői is Pósából merítsenek tárgyat és Pósa verseit használják a képek kísérő szövegének. Ekkor nem kerülnek olyan esetlen, teljesen érthetetlen és formátlan sorok a gyermekek ajkára, mint amilyeneket manapság sok képeskönyv tartalmaz. (...)
Pósa költészete bőven adja tehát – az eddigi fejlődést tekintve a legszebb és legnemesebb formában – mindazt, mit gyermekeink mint irodalmi anyagot kívánnak tőlünk.
Kötelességünk, hogy a legjobbat és legtökéletesebbet adjuk fogékony szellemüknek, mert ízlésüket csak így fejleszthetjük, a szépet és nemeset csak így kedveltethetjük meg velük. Pósának nekik való tiszta, magyar szövegeivel örvendeztessük meg őket, hogy mint a méh a nemes gyönyör mézét szívják belőlük."  ¹⁰
Tíz évvel később Tóth Laura ekképp összegezte költészetét: ¹¹
"Verseinek alaphangja, a büszke öntudat, mellyel rajongva állította: Magyarország tündérország, legszebb a világon, az itteni élet a Kánaán élete; a magyar katona, a magyar hős párjanélküli stb. – halála után alig pár napra elveszítette az időszerűségét a fegyverzörej túlkijózanító morajában. S vele Pósa világa is elmerült. Verseinek hazafias optimizmusa lekopott, s ami ott maradt, nem jelentett többet olvasója számára csilingelő, mosolygó cifraságnál. S ettől kezdve Pósa versei jórészt feledésbe mentek.
Pedig verseinek igen nagy részéért kár. Sajnálni lehet meséinek üde szépségét, gyermekmondáinak naiv frissességét. A mai gyermekirodalom túlságos józansága mellett nem tudom, nem tudna-e gyönyörködtetést szerezni, pl. a Bandi álma c. meséje. ¹² Mert meséinek mindenkor meg lesz az értéke. Ezenfelül meséinek pedagógiai értéke is van, kerül minden sötét motívumot, minden gyerekijesztő szereplő fölléptetését. Meséinek tartalma hasonlóan derűs, mint feldolgozásuk, s versíró modora, melyre az utolsó fejezetben utaltunk, ritka szerencsés módon jelenik meg.
Legértékesebbek mégis állatmeséi. Ezek jelentőségéről már szóltunk, s ha a mai gyermekkönyvek különböző nem emberi szereplőire gondolunk, a rajzos mozifilmek egyenesebbnek látszó hatása mellett talán sokkal mélyebben jelöljük meg ösztönző forrásukat Pósa emberi viselkedésű állathőseiben, vagy az ő ösztönzésére keletkezett Mackó bácsikban. ¹³
Egészében véve ritka tiszta és harmonikus világ az ő világa. A maga korának nyugodtsága határozta meg. Versei teljesen ennek a mosolygó, jókedvű világnak szóltak, s ha ez a világ el is múlt már, költészetében mindig marad megbecsülendő érték."
1945 után költészetéről többnyire csak politikai megközelítésű értékelések születtek. Nemzeti eszményeink totális tagadásának a legsötétebb időszakában nacionalistának minősítették, műveit száműzték könyvtárainkból. ¹⁴ Ha ezekben az években egy befolyásos irodalmár akadt volna, aki a töredékét teszi a csupa szív poéta érdemeinek folytatólagos elismeréséért, mint amennyit ő tett Dankó Pistáért – óvodáink ma is zengenének a verseitől.
1956 utáni értékelői inkább esztétikailag kevésbé jelentős felnőtt-költészetén, no meg hazafias versikéin élcelődtek ¹⁵ (a proletár internacionalizmus jegyében természetesen gondosan kerülték egészséges nemzeti öntudatát tanúsító verseit, kivált a posztumusz kötetében közölteket ¹⁶); igazi műfajának örökbecsű értékei mellett elsiklottak; a gyermekantológiák és a kisiskolás-olvasókönyvek szerkesztői szinte tudomást sem vettek róla. ¹⁷ A lassan negyven éve közkézen forgó Cini-cini muzsika egy (!) versét tartalmazza, ez a Hintóka-ringóka. A Hóc, hóc, katona című válogatásnak az 1982-es, 3. kiadásában jutott hely a Cirmos cica dorombol c. versikéjének. Ez szerepel a Kóc, kóc c. kötetben és a Nagy felolvasókönyvben is. A "választékot" a Röpülj madárka és a Doromboló című gyűjtemények árnyalják (Tavaszkor; Iluska és a cicuska). Az óvónőképzést segítő szöveggyűjteményekben a Dongóvári Péter, a Mese a cipős és csizmás nyulakról, a Tarisznya, botocska és A Kis Peti c. versei találhatók. Az 1990 után kiadott Március idusa című iskolai segédanyag legalább közli három hazafias versét (A márciusi ifjúság, A honvéd búcsúja és A magyar huszár). Gyermekirodalmunk gondozói ennyit tartottak érdemesnek átmenteni legalább félszáz remekléséből. A rossz emlékű Hét évszázad magyar verseit felváltó Hét évszázad magyar költői c. kötet szerkesztői sem bíbelődtek sokat Pósával; négy versét egyszerűen átemelték a majd’ negyven évvel korábbi Századvégi költők c. antológiából. A sors fintora – pironkodhatunk –, hogy a szocializmus időszakában gyermekverseinek valóban reprezentatív válogatását Ceausescu Romániájában adták ki. A csatolt bibliográfiából kitűnik, hogy egyes kisebb hazai műhelyek, valamint az elszakított országrészek-és a nyugati emigráció irodalmárai, tanügyi munkásai mostohább körülmények között is többet tettek a "legszeretettebb" költő hagyatékának megőrzése érdekében, mint "nagy" kiadóink és Aczél György kengyelfutói, akik csak költői korlátai mellett időztek és – ordas csúsztatásoktól sem visszariadva –, rendre előnytelen színben tüntették fel, akár a Herman Ottó által Nobel-díjra történt jelöléséről, akár a gyermekirodalom terén betöltött szerepének súlyáról vélekedtek. ¹⁸ Míg gyermekirodalmunk első aranykorának Pósa mellett legjelentősebb alkotója, Benedek Elek sajtója ma már megfelelőnek mondható, Pósáról még a legfrissebb lexikonokból sem lehet kielégítő információkhoz jutni – már ha azok egyáltalán megemlítik őt.¹⁹
Jelzem, nem csak Pósa Lajos szeplőtlen címeréről van itt szó.
Az 1990 után is céltalan oktatási-és kultúrpolitikának köszönhetően több, a „progresszív” népboldogító törekvéseket elutasító nézetei miatt mellőzött, jobbára már csak irodalmi körökben ismert klasszikusunk „rehabilitációja” is várat magára. Sokan buzgólkodnak az ő eljelentéktelenítésük érdekében napjainkban is (tehetik, mert ösztönzés híján a legfőbb – és legveszélytelenebb – tájékozódási pontokat ma is az aczéli-kultúrpolitika haszonélvezőinek marxista lózungoktól hemzsegő munkái képezik). ²⁰
Irodalomtörténészeink máig adósak nemzeti szellemű irodalmunk a Kiegyezéstől Trianon traumájáig ívelő szakaszának objektív, közoktatásunkban is hasznosítható értékelésével. A magyar gyermekirodalom története sincs még megírva.²¹ E munkák hiányában a Pósa gyermekverseiben szunnyadó értékekre nem irányul kellő figyelem, miként arra sem, hogy "költői és lapszerkesztői munkássága milyen nagy jelentőségű a magyar irodalmi élet, a tömegek költészetre kaphatása és olvasásra nevelése szempontjából".
Pósa Lajos ébredéséhez gyökeres szemléletváltozásra van szükség. E folyamatban nem számíthatunk a gyermekeinknek drogot kínáló liberális széplelkekre, s azokra sem, akiknek tevékenységét sokáig a marxizmus határozta meg. A siker kulcsa fiatalabb irodalmáraink és tanügyi íróink, s a magukat képezni hajlandó óvónők, tanítók és szülők kezében van. Főként nekik ajánlom a fentebb idézett jeles sárospataki pszicho-pedagógus és közíró, Harsányi István – Pósa Lajos versművészetének értékeiről és modern gyermek-költészetünkre gyakorolt hatásáról egyedülállóan eredeti megközelítésben kifejtett, a lapszerkesztő érdemeit is érintő, gondolatait:
"Pósa Lajos nagyon is megérdemli az ébresztést! (…) A lehető legmagasabb művészi fokon találjuk meg Pósa verseiben mindazokat a formai és tartalmi elemeket, amelyek mai gyermekvers-költészetünk legjobb termését is jellemzik. Elsősorban Weöres Sándor gyermekverseire – Bóbita – gondolok itt. Mozgás, akció, zenei hangzás, ritmus, rím, alliteráció, ismétlések, variációs ismétlések, megannyi nélkülözhetetlen formai kellékei a gyermekversnek. És hadd mondjam meg: meggyőződésem az, hogy Pósa nélkül nincs Weöres Sándor. Tartalmi szempontból különösen a gazdag érzelmi töltést, az idealizmust, az optimizmust, a derűt, harmóniát, a természet-, a család-és hazaszeretetet, az erkölcsi jóságot értékelhetjük a gyermekekkel együtt igen gazdag változatban Pósa Lajos gyermekverseiben. (…) S ha ehhez hozzátesszük még, hogy gyermekversei egy pozitív, fejlett, kongruens erkölcsi világot tárnak fel az igazság győzelmével, akkor azt kell mondanunk, hogy ma is nagyon-nagyon időszerű a Pósa ébresztgetése. (...)
S akkor még nem esett szó gazdag, ízig-vérig magyar nyelvéről, s arról, hogy milyen bámulnivalóan nagy volt, mint a hazai gyermeksajtó igazi megalapítója, mindezideig legjobb gyermekújságunk, Az Én Újságom szerkesztője… Döbbenetesen nagy koncepciójú gyermekújság-szerkesztő volt. Lapja rovatai, amelyek kiállták évtizedek kemény próbáit, önmagukért beszélnek. Elbeszélések, mesék, mondák, színdarabok és leírások, versek és verses-mesék, ismeretterjesztő közlemények és vegyesek, játékok, aranykalászok, közmondások, nagyapó tréfái, egy kis fejtörő, a szerkesztő bácsi postája. Magamról tudom, hogy milyen élmény volt a gyermek-olvasóknak, ha a valamennyi számban közölt rejtvényfejtők hosszú névsorában rátaláltak a saját nevükre. Az Én Újságom szinte az egész akkori magyar gyermeksereget megmozgatta... Mennyi mindent tanulhatnának tőle mai gyermeklap-szerkesztőink, gyermekirodalom-gondozóink." ²²
Nem kerülhető meg a kérdés: él-e ma hazánkban olyan széles népi műveltséggel rendelkező, gyermekien tiszta lelkű költő–lapszerkesztő, aki képes lenne kortársirodalmunk "sztárjait" és megtűrt páriáit (s velük tudományos életünk vezető szereplőit is), hétről-hétre közös asztalhoz ültetni, rábírva őket, hogy írjanak gyermekeinknek színvonalas meséket, verseket és színdarabokat; népszerű tudományos ismertetéseket – a jövőnk érdekében? Nem szólva a kiadókról... ²³ Bármi legyen is finnyás esztétáink véleménye Pósa Lajosról, gondoljanak mindig a feltett kérdésre – mielőtt beletörölnék a lábukat. (S ha lenne valóban korszerű – nem a végletekig lezüllesztett –, a magyar nyelvet, a magyar irodalmat és dicsőséges történelmünket nem folyvást csökkenő óraszámban csepegtető közoktatásunk, valamint a kulturális kormányzatok által támogatott, a világra is ablakot táró hazafias szellemű gyermeksajtónk, egy későbbi felmérés alkalmával talán kiváló szociológusaink sem jutnának a mostani állapotot rögzítő riasztó felismerésekre.  ²⁴
Ideje lenne Benedek Elek parlamenti beszédét kötelező olvasmánnyá tenni minden, a kultúra területére tévedt képviselő és a gyermekirodalomban ma is csak üzleti lehetőséget látó könyvkiadó számára. Adamikné Jászó Annával szólva: "Elkelne egy ilyen beszéd manapság is".