Viszonylag kevés olyan pedagógus van az országban, aki néhány évtizede nem csak tanúja, hanem aktív szereplője is volt a számítástechnika iskolai megjelenésének. S még kevesebb az olyan, aki rögtön a folyamat kezdetén felismerte, hogy ez az új elem nem csupán technikai téren rejt lehetőségeket, hanem a gyerekek személyiségformálásában, a tanulás iránti pozitív attitűdjük, szociális kompetenciáik  kialakításában is szerepet  játszhat.  Bedő Ferenc azóta is következetesen képviseli azt a szemléletet, hogy az infokommunikációs eszközök iskolai életbe történő bevitele segíthet utat találni a megváltozott szocializációs környezetben nevelődő gyerekekhez, fiatalokhoz. Érdemes vele együtt gondolkodni azon is, hogy a digitális környezet milyen módon hat az iskolai nevelésre, hogyan teheti tartalmasabbá és hatékonyabbá – többek között – az osztályfőnök  munkáját. is. 

Úgy tudom, hogy Ön nagyon korán elköteleződött az informatika mellett, a Logo pedagógiát szakmai pályafutása döntő élményeként tartja számon. Hogyan került egyáltalán kapcsolatba az informatikával, és megragadható-e az a mozzanat a pályáján, amikor ez a terület érdeklődése középpontjába került?

Amikor 1984-ben elkezdtem a pedagógusként dolgozni, voltak már elképzeléseim az informatika tanítására vonatkozóan. Ehhez persze kellettek a szerencsés előzmények. Előző munkahelyemen már kipróbálhattam szinte minden akkori mikroszámítógépet. Katonai szolgálatom alatt nagygépen futtattunk BASIC fordítót. Ez időben már rendszereztem a BASIC parancsokat és összeraktam egy tematikát előbb gyerekeknek, majd egyet a felnőtteknek is. A tervekhez persze már akkor is kellett egy elkötelezett intézményvezető, aki mindenben segített és egy falusi kisiskolában egy tanév alatt három gépünk is lett. Persze mindegyik más típusú volt, de BASIC szakkört már tudtunk indítani. Néha így visszatekintve már sokan lenézik a BASIC-et, de ha jól csinálták és nem rögtön a kódolással kezdték, akkor segített a gyerekeknek gondolkodni, algoritmust alkotni. A Logoról akkor még csak mint alternatív programnyelv lehetőségről olvastam, de miután az akkori gépeken kipróbálni nem volt mód, nem ismertem fel, milyen módszertani lehetőség rejlik benne. A Logo pedagógiát Farkas Károly és Kőrösné Mikis Márta könyvéből sejtettem meg először. Aztán lett egy Commodore 64 gépem. Erre már készítettem egy Logo fordítót, ami BASIC nyelven íródott és az alap parancsokat tudta már szimulálni. Ezzel kezdtem el a kísérleteimet és nagyon tetszett, amit tapasztaltam. Érdekes, hogy Papert könyvét, az Észrengést csak később ismertem meg, viszont abból értettem meg a lényeget.

A Logo pedagógia az elméletnek a megalkotója, Seymour Papert gondolatait Ön még napjainkban is figyelemreméltónak tartja. Melyek ezek a mai is időszerű felvetések?

Papert nézetei leginkább talán a Gyermektanulmány reformpedagógiai irányból eredeztethetőek. Én úgy érzem, hogy a Claparėde-Piaget vonal az, ami meghatározó benne. Nem akarnám belemagyarázni, de erősen belelátom Maria Montessori, eszközökkel kapcsolatos nézeteit. Viszont fontos, hogy Papert még ma is a gyerekeket vizsgálja és a gyerekek tanulmányozásából indul ki, illetve ehhez készíti zseniális eszközeit és mikrovilágait, azért, hogy újra és újra bizonyítsa a spontán gyermeki, öntevékeny tanulás, a tudásépítés fontosságát. A The connected family című könyvében is visszatér ehhez a témához és bizonyítja, hogy ugyan lehetséges, hogy a család, illetve később az iskola eltávolíthatja a gyereket az önmaga által irányított, öntevékeny, tapasztalati tanulási formától, viszont amikor a gyereknek megfelelő eszköz kerül a kezébe, lehetősége van rá, hogy újra visszatérjen a függetlenebb tanulási formához. A technikai eszközök és napjainkban az infokommunikációs eszközök, az internetes technológia kimondottan ilyen hatásúak, de ez a hatás sokakat meg is rémít.

Létezik-e Ön szerint digitális szakadék a generációk között? Érvényesnek véli-e napjainkban a Prensky-féle, közel 15 éves „digitális bennszülöttek”-„digitális bevándorlók” fogalompárost?

Ahhoz, hogy a generációk közti szakadékot meghatározzuk, meg kellene határoznunk a generációkat. Digitális eszközök használata szempontjából, már mindenféle betűjellel illetjük a különböző nemzedékeket, és nyilván vannak is köztük különbségek. Az egyes generációk szokásrendszeréről kutatásokat lehet végezni, és ezek tapasztalataival azután meg lehet ijesztgetni az arra hajlamos szülőket. Viszont minden generáció viselkedésében felfedezhetők azok a pozitív elemek is, amelyeket szívesen alkalmaznának egy öntevékeny tanulási folyamatban. Nagyon fontos lenne, hogy az infokommunikációs eszközökben rejlő, öntevékenységet segítő módszertani lehetőségeket kihasználja az iskola, ezek megjelenjenek a a tanulási tevékenység során.

Ma már tudjuk, hogy Prensky kategóriái, valamint Tapscott hurráoptimizmusa a maguk korában is sántított, viszont akkor erre senki nem figyelt, hiszen írásaik rendkívül nagy szerepet játszottak: ráirányították a figyelmet magára a jelenségre. Azóta sok-sok nemzedékelmélet született. Ollé János már a nemzedékelméletek egész generációját említi blogjában, s úgy véli, hogy nem ezek jelentik a kutatás fő irányát.

Az új technológia, a digitális világ gyerekekre, fiatalokra gyakorolt hatása a pedagógusok jelentős részében okozott morális pánikot. Hogyan látja: történt-e ezen a téren számottevő változás? Csitult-e ez a pánik egyáltalán, vagy még mindig erősen konganak a vészharangok a felnövekvő nemzedéket fenyegető „veszélyek” miatt?

A pánikot az okozta, hogy kiderült:, a gyerekek rengeteg olyan interaktív eszközt használnak, amelyeket tanáraik nem ismernek, nem értenek, nem tudnak használni. A kollégák egyrészt félteni kezdték a gyerekeket a számukra ismeretlen dolgoktól, másrészt tartottak attól, hogy az iskola zárt világát megbontja a világháló nyitottsága. A megoldást jelentő változások nagyon lassan mennek végbe, de érzékelhetően elindultak. Sajnos sok iskola még ma sem tudja kezelni a saját tulajdonában lévő infokommunikációs eszközöket. Számos pedagógus tart ezektől, a mobiltelefonokat például igen sok esetben egyenesen kitiltják az iskolából. Holott az „okostelefonok” ma már telefonálásra is alkalmas számítógépek, s mint ilyenek kiválóan bevonhatók lennének az oktatásba. A gyerekek nagy része azonban még mindig úgy használja ezeket az eszközöket, ahogy jónak látja, és az iskolának erre semmi hatása sincs. Ez pedig nem csupán egy elvesztegetett lehetőséget jelent, hanem a kontrollról való lemondás következtében számos valós veszéllyel is jár.

„Amennyiben az iskola nem lesz képes már rövid távon is befolyást gyakorolni a digitális nemzedékre, akkor e jelenség egyszerűen átlép az iskolarendszeren és az eddigi negatív módon gyakorol végleges és visszafordíthatatlan hatást az érintett korosztályra.”¹ – írja egy tanulmányában. Hogyan látja a jelenlegi tendenciát? Milyen problémákat és milyen biztató jeleket lát ezen a területen?

Kapcsolódva az előző kérdéshez, nem mondhatjuk, hogy semmi sem változik, hiszen akadnak lelkes kollégák. Az viszont általában megfigyelhető, hogy ők saját iskolájukban inkább magányos harcosok. De már az is valami. Azt persze el kell fogadni, hogy az iskolákban nem lesz egykettőre változás. Ezért tartottam hasznosnak az eLemér projektet, ami önértékelés alkalmazásával mérte fel a "hol tartunk?" állapotot, és erre alapozva ösztönözte a tervezést. Bíztató az is, hogy néhány pedagógusképző intézmény súlyt helyez hallgatóinak az infokommunikációs eszközök használatára történő módszertani felkészítésére.

Egy blogbejegyzéséből idézek: „A kérdés számomra az, hogy képesek leszünk-e közös tevékenységgel, a digitális generáció számára olyan, megfelelő tanulási környezeteket megalkotni, amelyben az aktív tudásépítő folyamat megvalósulhat.” Mi az aktuális válasz erre a kérdésre?

Itt újra arra gondoltam, amit Papert már kifejtett. A gyerekek azért, hogy valamennyire visszatérhessenek a maguk által irányított, aktív cselekvés során megvalósuló tudásépítő jellegű tanuláshoz, szívesen használnak infokommunikációs eszközöket. Ilyenek lehetnek a Web 2.0 eszközök jól kiválasztott csoportja, amit néhány lelkes kolléga már használ is. Olyan megoldás is elképzelhető, hogy egy iskola a saját diákjai számára hoz létre virtuális tanulási környezetet, és az az egyes tanulók számára egyéni tanulási környezetként jelenik meg. Ez a környezet a legegyszerűbb formájában lehet pusztán digitális tananyagmegosztó oldal, de ne csak az legyen! Ilyen környezetben elindulhat a kommunikáció gyerek és tanár, azután gyerek és gyerek közt. A virtuális tanulási környezet teret adhat a kollektív tudásépítésnek, a kollaboratív tevékenységnek.

Én magam mostanában éppen egy nagyon hatékony kommunikációra és együttműködésre tervezett keretrendszer ilyen irányú adaptációján dolgozom.

Sok sikert kívánok a munkájához! Nagyon köszönöm a beszélgetést.

(Az interjút Szekszárdi Júlia készítette.)

¹Az interjú megjelent a Modern Iskola magazin 2013. májusi számában.